Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - IV. A magyar államszervezet története a felszabadulás után

kat. Szakított a tanácsrendszer a polgári állam szervezetének kettősségével, azzal a gyakorlattal, hogy párhuzamosan, egymástól függetlenül és nem jól összehangoltan működtek az általános közigazgatási feladatokat ellátó választott önkormányzati testületek és a központi állami igazgatás megyékbe, járásokba, városokba kihelyezett hivatalai és kinevezett hivatalnokai, akik központi utasításokat hajtottak végre. A tanácsi szervek a korábbi kettős apparátus összes feladatait ellátva egységes igazgatási szervezetet alkotnak, ezért összefogottan, hatékonyan tudnak tevékenykedni a gazdasági, társadalmi és kulturális, szociális feladatok megoldása érdekében, és egyben célszerűen szakosítva végzik a munkát. A tanácsok működésének alapelve a demokratikus centralizmus. Ez azt jelenti, hogy különböző szintű tanácsok működnek egymásnak alá- és fölérendelten. A hatáskörök, az irányítási módszerek, a szervezeti formák az 1950-es évektől napjainkig jelentős változáson mentek át. Az 1950 és 1954 közötti időszakban, az első tanácstörvény hatályossága idején valamennyi tanácsi szerv - a választott testület, a végrehajtó bizottság és a szakigazgatás - szervezetileg alá volt rendelve a felettes tanács megfelelő szervének. Aközségi, városi tanácsoknak szinte nem is volt önállóságuk hatósági vagy gazdasági téren. Feladataikat mind jobban és jobban a járási tanácsok szabták meg, amelyeket viszont a megyei tanácsok és szerveik irányítottak közvetlen adminisztratív eszközökkel. A legmagasabb szintű megyei és fővárosi tanácsok végrehajtó bizottságai és szakigazgatási apparátusa felett a minisztériumok felügyeleti jogukra hivatkozva rendelkeztek. Kezdeményező vagy elvi döntéseket hozó szerepük, és főként gazdasági önállóságuk vajmi csekély volt. Szervei között nem érvényesült a tanácsülések hatalmi-politikai elsődlegessége. A végrehajtó bizottságok felhatalmazást kaptak, hogy általánosan helyettesítsék a tanácsüléseket, és ezzel gyakorlatilag majdnem teljesen átvették a tanácsok funkcióit. Több tanácsnál még a tanácsrendeleteket is a vb hozta meg. A szakigazgatási apparátus is teljes mértékben a vb alá volt rendelve. Önálló hatósági jogkört és hatáskört a hivatali szervek nem kaptak. Tisztázatlan volt, hogyan és hol lehet egy határozat ellen fellebbezéssel élni. így a helyi tanácsok nem tudták biztosítani az alapvető ellátási, közszolgáltatási igények teljesítését, mivel sem hatáskörük nem volt, sem anyagi eszközök nem álltak rendelkezésükre. Munkájukban az ötvenes évek első felében a demokratikus centralizmus elve helytelenül érvényesült. Az ún. második tanácstörvény (1954. évi. X. tv.) a tanácsok továbbfejlesztését tűzte ki célul. Alapelve az volt, hogy választott tanácsok - mint az államhatalom helyi szervei - csupán a felsőbb államhatalmi szerveknek (Országgyűlés, Elnöki Tanács) lehetnek alárendelve. A végrehajtó bizottság és a szakigazgatási hálózat irányítására kimondta a kettős alárendeltség elvét; egyrészt a felsőbb szintű vb és hivatali szerv, másrészt a saját tanácstestületük utasításait voltak kötelesek végrehajtani. A célkitűzés-helyesen - abban állott, hogy megerősödjék a választott tanácsi testület elsődlegessége a többi tanácsi szervvel szemben, ezért megszűnt a vb általános helyettesítő felhatalmazása.