Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Első rész - I. Levéltárak

amelyen már nemcsak az egyháziak, hanem a világiak is egyre inkább igényelték ügyes-bajos dolgaikban az írásos bizonyságot.* Ennek az igénynek adott hangot egy, az ügyek írásba foglalásának szükségességét hangoztató, 1181. évi oklevelében III. Béla király (1172-1196), aki a fejlett római írásbeliséget a középkoron át is megőrző Bizáncban nőtt fel. Az ügyek írásba foglalásának igényével csaknem egyidejűleg merült fel az írásbeliség termékei, a jogbiztösító ügyiratok megőrzésének szüksége. Az ügyek írásba foglalásában és az iratok megőrzésében a király és az egyház járt elől. 2. A középkori királyi levéltár A király és az egyház ismerte fel legkorábban az iratoknak birtokaikat védő, jogbiztosító erejét. Ilyen jellegű iratok őrzéséről IV. Béla (1235-1270) korában hallunk először. A királyi népek kötelezettségeit szabályozó összeírások lehettek ezek, vagyis olyan iratok, amelyek a királyi hatalom gazdasági alapját biztosították. Ez a gazdasági iratanyag, amelynek gyűjtése - bár írásos adatunk erre nincs -. minden valószínűség szerint már III. Béla idejében megkezdődött, lassan gyarapodott az ország kormányzásával, elsősorban a királyi igazságszolgáltatással kapcsolatban keletkezett iratokkal. Az Anjouk alatt (1308-1387) megindult, ha akadozva is, a fontosabb jogbiztosító, királyi kiváltságlevelek (privilégiumok) másolatait tartalmazó registrum-könyvek vezetése, amelyek, sajnos, a századok viharaiban elpusztultak. Ezek pedig már nemcsak a király, hanem az ország különböző rendű és rangú lakosai számára is közérdekű jogforrásoknak számítottak. Egyre több szempont szólt tehát amellett, hogy a különböző céllal létrejött és különböző okból fontos iratokat gondosan megőrizzék. Eleinte alighanem a visegrádi királyi várban őrizték ezeket, a XIV. század közepe óta pedig Budán a tárnoki házban, amelyet forrásaink „conservatorium" szóval is neveznek.** A tárház őrei, a conservatorok előbb a tárnokmester, majd a kincstartó főhatósága alá tartoztak. Annak ellenére, hogy idők folyamán egyre több, nemcsak a királyt és gazdaságát érintő irat került a királyi levéltárba, azt Mohácsig a király magánlevéltárának tekintették. Ennek a levéltárnak legfontosabb iratait a mohácsi csata után II. Lajos király özvegye, Mária magával menekítette Nyugatra. (Az iratok egy részét szállító hajó, állítólag, valahol a Duna-kanyarban elsüllyedt.) Az oklevelek és iratok zöme * E korban az európai, így a hazai oklevelek is az írás emlékezetfenntartó rendeltetésére hivatkoznak. Számtalan idevágó megállapításból hadd idézzek egy XII. századit: „Sicut moriuntur homines, ita pretereunt facta eorum. Unde necesse est, ut, quod successorum oblivione deleri potest, per literam suscitetur et vivát." („Amiképpen meghalnak az emberek, megy feledésbe tetteik emléke. Ezért szükséges, hogy ami az utódok feledékenysége következtében kitörlődnék, az az írás segítségével éledjen fel.") ** A tárnoki házban (domus tavarnicalis) őrizték a királyi kincseket, a király (az „állam") értékes ingóságait. Kincseknek számítottak az oklevelek is. A párizsi Archives Nationales középkori gyűjteményének ma is „Trésor des Chartes" (az oklevelek kincstára) a neve.