Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - III. A kapitalista kori magyar államszervezet

alapon működött az új magyar kormány, amelynek a miniszterelnökön kívül nyolc minisztere (a király személye körüli, belügyi, pénzügyi, földművelésügyi - 1889-ig földmívelési, ipari és kereskedelmi -, kereskedelemügyi - 1889-ig'közmunka és közlekedési -, vallás- és közoktatásügyi, igazságügyi, honvédelmi), a horvátokkal való megegyezés után a horvát-szlavón tárca nélküli miniszterrel együtt kilenc minisztere volt. A korszak végén, 1917-ben a világháború, ill. a háborúból a békére való átmenetelőkészítésének szükségletei újabb négy (választójogi, népjóléti, közélelmezési és átmenetgazdasági) minisztériumot hívtak életre. A minisztertanács határozatait testületként hozta. Fő feladata a kormány politikai irányvonalának meghatározása volt. Ha a közösen kialakított, szótöbbséggel megállapított politikával valamelyik miniszter nem értett egyet, le kellett mondania. Ugyancsak ez volt a következménye annak, ha a parlament a minisztert leszavazta. (Az egész korszak folyamán ez csak igen ritkán történt meg.) A tanácskozásokon a miniszterelnök elnökölt, néha a király (ilyen esetben nem hivatalosan korona-tanácsnak mondták a minisztertanács ülését). Az állam igazgatását legfelső szinten a miniszterek, ill. a vezetésük alatt álló szakminisztériumok, középfokon pedig az állami (királyi) közigazgatási, valamint helyi önkormányzati szervek végezték. Mint elöljáróban szó volt róla, a közép- és kisbirtokosságnak a kiegyezéssel elégedetlen része, ill. az osztrák ipar versenyétől szenvedő iparos réteg, valamint az erősen megadóztatott parasztság az államigazgatás alsóbb és középső, önkormányzati szintjén igyekezett lazítani az Ausztriához fűződő kapcsolatokon. A kormány ennek ellensúlyozására az önkormányzatok hatásköréből fokozatosan kivette a közigazgatási feladatok egy részét és állami szakigazgatási szervek hatáskörébe utalta. Különösen jelentős volt a karhatalmi, rendészeti szervek állami kézbe vétele. Először 1881-ben Budapesten vették állami kezelésbe a rendőrséget A megyék rendészeti feladatainak ellátására egyidejűleg felállították az ugyancsak a belügyminiszter felügyelete alá tartozó csendőrséget. A népoktatás ellenőrzése 1876 óta egy-egy megyére kiterjedő illetékességgel a kir. tanfelügyelő hatáskörébe tartozott. A középiskolák felügyeletét a több megyét egybefoglaló tankerületek kir. főigazgatói látták el. A külüggyel és a hadüggyel nem kapcsolatos pénzügyek intézése beligazgatási kérdés volt. A feudáliskori kamara szerepét betöltő pénzügyminisztérium az önkormányzatok adókivetésének és adóbehajtásának ellenőrzésére megyénként pénzügyigazgatóságokat szervezett. Csak részben szolgálta az államhatalom központosítással való erősítését az igazságszolgáltatás teljes elválasztása a közigazgatástól. Ez a modern államkormányzatnak önmagában is elsőrendű kívánalma volt. A kormánypolitika egészét az Országgyűlés ellenőrizte, amely, mint a feudalizmus korában is, kétkamarás volt. Az alsóház (a képviselőház) 1848 óta népképviseleti szervként, a főrendiház azonban még a kiegyezés után is a régi feudális alapokon működött. Az 1885-ös főrendiházi reform némileg korlátozta a katolikus egyház szerepét, illetőleg részvételi arányát, tagságot biztosított a protestáns egyházak, vala-