Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Első rész - I. Levéltárak

dulója táján az emberek tanúkat vonultattak fel, ha igazukat akarták bizonyítani, ügyes-bajos dolgaikat rendbe hozni vagy magukat igazolni. Csak az élőszónak volt ereje, hifele. Kinek minél több, szavahihetőbb tanúja, idősebb, tapasztaltabb, az ő igaza mellett kiállani kész embere volt, annál biztosabb lehetett ügye kedvező elintézésében. Azt a kort, amelyben élőszóban intézték az ügyeket, a szóbeli ügyintézés, vagy - a dolgok negatív oldalát nézve - az írástól való idegenkedés, az írásreakció korának nevezzük. A magyar királyság megalapítása idején, amikor a magyar állam és társadalom részévé vált az európai államok és társadalom közösségének, Európa az írásreakció korát élte. Az írástól való idegenkedésnek, mint a társadalmi élet minden hasonló megnyilvánulásának, megvoltak a maga konkrét gazdasági alapjai. Az emberek túlnyomó többsége akkoriban a természeti gazdaság szintjén élt: ez annyit jelentett, hogy szükségleteit nagyjából egynapi járóföldön belül be tudta szerezni. Ebben a viszonylag kis körben szinte mindenki ismerte egymást. Az élőszónak mindenek fölött való hitelét ez a kölcsönös ismeretség biztosította. A magyar állam és társadalom bekapcsolódása az európai korai feudális gazdasági és politikai élet vérkeringésébe csak lassan ment végbe. A két tényező, az írásreakció és a magyar gazdasági élet kezdetlegessége eredményezte, hogy az ügyek intézésére, az emberek egymás mellett élésének szabályozására, a dolgok rendben tartására a magyar társadalom a nyugat-európai társadalmaknál is ritkábban folyamodott az írás technikai segítségéhez. Mindent el lehetett intézni élőszóban. Változás e téren - nálunk is, mint Nyugaton - akkor következett be, amikor az emberek (itt már a honfoglalás, kalandozások után végleg, szilárdan megtelepültekről van szó), áttörvén a napi járófölddel meghatározható kis gazdasági egységek falát, eljutottak szomszédos megyékbe, a velük határos országokba, néha még távolabbi vidékekre is, olyan helyekre, ahol senki sem ismerte őket, és ők sem ismertek senkit. Idegenek, egymás előtt ismeretlen emberek találkozása, kapcsolatba jutása során már nem volt lehetséges élőszóban intézni az ügyeket. Ilyen körülmények között szorult rá a társadalom az írás technikai segítségére. Az írástudás e korai századokban nálunk még inkább, mint Nyugaton, a legmagasabb képzettségű egyháziak kiváltsága volt. Nem véletlen, hogy Magyarországon is ők folyamodtak elsőként jogaik biztosítása, társadalmi, gazdasági helyzetük körülbástyázása végett a hivatalos iratok jogvédő erejéhez. Az sem véletlen, hogy az első nem egyházi, sajátosan világi jellegű iratok kiállításának szüksége ott merült fel, ahol a magyar társadalom adásvétel során idegenekkel került kapcsolatba. A XI-XII. század fordulója során zsidók és keresztények között kötött szerződésekről - mint ezt törvényeink bizonyítják - apró, pecsétes iratokat állítottak ki. Ezekből nem maradt ránk egy sem. Természetesen, hisz mint ismeretes, első királyunk örök érvényűnek szánt kiváltságleveleiből se maradt fenn egyetlen példány eredetiben; a XI. század végi pecsétes iratokat pedig nem a hosszú lejárat szándékával, nem az időtálló ügyek, tartósnak szánt emberi kapcsolatok megörökítésére állították ki. A XII. század vége felé jutott el a magyar társadalom a fejlődésnek arra a fokára,