Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Második rész - II. A feudális magyar államszervezet

királyi kancellária is. Az első két században mindössze néhány egyházi embert foglalkoztatott a királyi udvar írásos tevékenysége. Hivatallá szerveződésének első nyomai III. Béla korában mutatkoznak. IV. Béla óta már magas egyházi méltóság viselte a kancellári tisztet. Az iroda tényleges irányítója az alkancellár, aki rendszerint a fehérvári prépost volt. A király személyi hatalmát, az „államhatalmat" e korai századokban nem testületek, hanem egyedi szervek gyakorolták. A királyi udvar ispánja, a nádorispán, nádor {palatínus, comes palatii) a királyi udvar személyzetének volt a főnöke, a királyi birtokok gazdasági központjainak, udvarházainak az elöljárója. Az uralkodó első bizalmasa urát előbb bírói, majd hadvezéri mivoltában, végül más, országos feladatok ellátásában is helyettesítette. Ennek során egyre több alkalommal kellett az udvarból eltávoznia. Ilyen esetekben a XII. század óta eleinte gazdasági, később - amikor tehermentesült a gazdasági ügyek intézése alól - igazságszolgáltatási ügyekben helyettese az udvarbíró (iudex curiae) volt, akinek jogszolgáltató tevékenysége a XIII. században már kiterjedt az egész országra, és aki az Aranybulla idejében már a királyi kúria állandó főbírája lett. Méltóságának magyar neve ekkortól országbíró (latin neve továbbra is iudex curiae). III. Béla uralkodása alatt a különböző szolgáltató népek egy-egy udvari elöljárót kaptak: lovászmester (magister agazonum), pohárnokmester (magister pincernarum), asztalnok (magister dapiferorum). Közülük a legjelentősebb a termény begyűjtő, a királyi birtokokból származó jövedelmeket kezelő tárnokok vezetője, a tárnokmester (magister tavernicorum) volt. A többi, a királyi birtokok felaprózódásával, a természeti gazdálkodás alkonyultával hatáskör nélküli, puszta méltóságcímmé vált. E méltóságok megmaradtak a királyi tanács tagjainak. (Címüket mint zászlósurakét egészen 1918-ig adományozták királyaink.) A XIII. század folyamán a tárnokmester lett a királyi udvar legfőbb gazdasági vezetője. Különösen jelentőssé vált szerepe I. Károly korában, akinek tárnokmestere a XIII-XIV. századfordulói anarchiát számolta fel. Később, a XIV. század végén a tárnokmester hatáskörének egy része a főkincstartóra, (summus thesaurarius) szállt. A tárnokmester pedig mint az egyik legjelentősebb és legállandóbb királyi jövedelem, a városokból befolyó jövedelmek kezelője, a városok elöljárója, bírói széke pedig, a tárnoki szék, a városoktól fellebbezett perek legfőbb bírói fóruma lett. A királyi központtól távol eső Erdélyben a király helyett és a király nevében az erdélyi vajda (vaivoda Transsilvaniae) gyakorolta a legfőbb igazgatási, főképp hadügyi, pénzügyi és bírói hatalmat. Helyettese a familiárisai* közül megbízott alvajda volt. A vajda hatalma nem terjedt ki a székelyek területi alapon kialakított igazgatási szerveire, a székekre. A székelyek élén a király által kinevezett székely ispán (comes Siculorum) állt. A vajdáéhoz hasonló jellegű királyi méltóság volt Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánjának (banus Croatiae Slavoniae et Dalmatiae) tiszte. * Familiárisnak nevezték az előkelő egyházi és világi uraktól személyes függésbe került szegényebb nemeseket, akik hűséggel és különféle szolgálattal tartoztak uruknak.