Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Negyedik rész - XI. A levéltárak és az iratképző szervek kapcsolata

pontból értéktelenné vált iratok további sorsa teljesen bizonytalan volt. (Pl. 1945 előtt a vonatkozó jogszabály a vállalatokat csak arra kötelezte, hogy iratanyagukat 10 évig megőrizzék. Több vállalatnál a selejtezés a 10 évnél régebbi anyag egyszerű megsemmisítéséből állt.) A többnyire egyéni meggondolásokra, szubjektív értékítéletre alapozott selejtezések nyomán szinte minden szervnek - köztük az országos főhatóságoknak és a törvényhatóságoknak is - igen sok pótolhatatlan levéltári értékű anyaga esett áldozatul, még az 1945^47 közötti időszakban is. A szakszerű iratselejtezés átfogó igényű szabályozása és megszervezése azonban nem egyszerű feladat. Lényegében a következő kérdések megválaszolását és a kapcsolódó problémák megoldását igényli: - a szabályozás a szerveknek milyen körére terjedjen ki; - milyen szempontok szerint történjék az irattárak anyagainak selejtezése, azaz a történeti értékű iratok kiválogatása; - a selejtezést a levéltárak vagy az iratképző szervek végezzék-e; - a selejtezésre milyen rendszerességgel kerüljön sor; - az előkészítés és a végrehajtás menetében milyen követelmények érvényesüljenek? Az 1950. évi 29. sz. tvr. az állami szervek (gyakorlatilag az országban működő minden iratképző szerv) irattári anyagának egységes szempontok szerint történő selejtezését írta elő. A selejtezési eljárás részletes szabályozását a 185/1951. (X. 23.) MT s/. rendelet végezte el. A kormányrendelet és a végrehajtás tárgyában - a közoktatásügyi miniszterrel egyetértésben - kiadott tárcaszintű utasítások 5 éves irattári őrzést írtak elő. Ennek letelte után az iratokat egy éven belül az egyes tárcák által kiadott részletes ügykörjegyzékek alapján selejtezés alá kellett vonni. Az ügykörjegyzékek, amelyek az egyes ügykörökben létrejött iratok megőrzési idejét szabályozták, egy-egy minisztérium, illetőleg országos főhatóság felügyelete alá tartozó szervek egészére, együttesen készültek el, és erősen tekintettel voltak a kapitalista korszak iratféleségeire is. (1951-52-ben ugyanis a legtöbb szervnél az 1867-1946 között keletkezett iratokat kellett selejtezni.) Az ügykörjegyzékek kimunkálásában a Levéltárak Országos Központjának irányításával a levéltárosok is részt vettek. A kormányrendelet egyik legnagyobb érdeme az volt, hogy gyakorlatilag minden irattári anyag selejtezését a levéltárak szakmai ellenőrzése és irányítása alá helyezte. A másik pedig az, hogy sikerült visszaszorítania, a korábbihoz képest jelentősen csökkentenie az iratok értékelésekor jelentkező legnagyobb veszélyt, a szubjektivizmust. Az új selejtezési eljárás kiállta a gyakorlat próbáját, de kiütköztek gyengeségei is. A legtöbb probléma abból adódott, hogy az ügykörjegyzékek nem vették figyelembe a szervek közötti alá- és fölérendeltségi viszonyt, azt a tényt, hogy az egyes ügyek iratai a különböző hivatali fokokat is végigjárhatják, s az iratok egy-egy példányának minden hivatali fokon való megtartása felesleges lehet. Emellett az ügykörjegyzékek az államigazgatás és a gazdaságirányítás rendszerében végbemenő gyors üte-