Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Harmadik rész - VIII. Iratkezelési és irattári rendszerek

Az ügyirat alapszáma az illető ügyben a folyó évben történt első levélváltás iktató­számával, tehát általában az ügykezdő irat iktatószámával volt azonos. Ha egy ügy intézése egyik évről áthúzódott a másikra, az új évben az ügyben kelet­kezett első irat iktatószáma lett az új alapszám. Ilyenkor az előző évi sorkönyvben annál az iktatószámnál, amely a régi alapszámmal azonos, utaltak az új alapszámra. Ez addig folytatódott, amíg az ügy intézése befejezést nem nyert. Ily módon az ügy­irat végleges irattári helye az ügy lezárásának évfolyamában, az azévi legkisebb vo­natkozó iktatószám, mint végleges alapszám, alatt volt található. Egyes hatóságok azonban nem ezt az évenként rögzített alapszámrendszert alkalmazták, hanem az ügyiratot a mindenkor éppen legfrissebb utóirat iktatószáma alatt tartották nyilván és végül is az ügyzáró irat iktatószámának megfelelő helyen irattározták. Ennek a mozgó alapszámrendszemek, az a hátránya, hogy az ügyirat helyét csak az irattári sorkönyvekben történő gyakran hosszadalmas levezetés után lehet megállapítani. A Bach-rendszer bukása után mind a visszaállított helytartótanács, mind a felé­lesztett törvényhatóságok visszatértek az általuk 1848 előtt alkalmazott iratkezelési formákhoz, de ezek már nem elégítették ki a kor igényeit. Ezért a helytartótanács már 1862-ben egy a Bach-korihoz lényegében hasonló iratkezelési rendszerre tért át, a megyék iratkezelését pedig ugyanabban az évben a főispánok szabályozták, az ál­taluk korszerűnek tartott módon. Az iktatást ekkor, 1862-ben tették újból kötelező­vé a törvényhatóságok számára. Az alapszám-rendszert is sok helyen ismét bevezet­ték, s azt mondhatjuk, az ügyirat a magyarországi közigazgatásban az egész polgári korszakon át nagy általánosságban az irattározás alapegységévé vált. Irattári tervet a törvényhatóságok legtöbbje 1862 után nem alkalmazott. A kiegyezés (1867) óta a minisztériumok irataikat általában kútfők, tételek és alapszámok szerint irattározták. A kútfő a Bach-kori irattári osztálynak, a tétel az irattári alosztálynak felel meg. A kútfők a legtöbb minisztériumban valóban az irat­tári terv fő tárgyosztályai, és így a minisztériumon belül ez idők folyamán történt szervezeti változások az irattári rendszert általában nem érintették. A hadügyminisz­tériumban más volt a helyzet, ott nem készítettek irattári tervet, hanem az irattárat a minisztérium egyes részlegei szerint tagolták. Az állandó átszervezések folytán en­nek a minisztériumnak az irattára nagyon nehezen tekinthető át. A dualizmus kori államigazgatás legnagyobb problémája a központi kormányzat és a törvényhatóságok hatáskörének elhatárolása, a központosítás igénye és az ön­kormányzati jogok védelme közötti feszültség feloldása volt. A dualizmus általános válságának kiéleződése idején, a századforduló táján, a közigazgatás válsága is egyre érezhetőbbé vált. Az 1867 óta kibocsátott rendeletek nagy halmaza, a közigazgatási eljárás bonyolultsága, az írásbeliség és az alakszerűségek túlzásai, az egyöntetűség hiánya, ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy szükség van a közigazgatás reformjára, az eljárás egyszerűsítésére, egységes szabályozására. Végül - a tervezett közigazgatá­si reform első lépéseként - Széli Kálmán miniszterelnöknek sikerült tető alá hozni a közigazgatási eljárás egyszerűsítéséről szóló 1901: XX. törvénycikket. E törvény nyomán először a belügyminisztérium szervezeti, ügyviteli és ügykezelé-

Next

/
Thumbnails
Contents