Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)
Első rész - I. Levéltárak
ler Gyula országos levéltárnokká való kinevezésére. Pauler 1875-ben látott hozzá az Országos Levéltár megszervezéséhez. A magyar állami levéltár, mint a rendi korszakra emlékeztető neve is mutatta, a régi országos levéltár (az archivum regni) utóda volt. Nem is alkottak új törvényt felállításáról. Értelemszerűen vonatkozott rá az „universale archivum regni"-t (az ország közlevéltárát) megalapító 1723. évi XIV. te, amely a levéltár alaptörvényévé vált. Az 1875-ben újjászervezett Országos Levéltár elsőként a régi országos levéltár anyagát fogadta magába. Azután itt helyezték el a már megszűnt feudális kormányhatóságok és bíróságok iratait: a magyar és az erdélyi kancellária, a magyar helytartótanács, s az erdélyi főkormányszék, a magyar kamara, az erdélyi kincstartóság, az erdélyi fiskális levéltár, a magyar kúria s az erdélyi tábla, az 1848/49-es minisztériumok, valamint az önkényuralom (1849-1867) országos kormányszerveinek iratanyagát. (Ezek mellett, természetesen, sok más, kisebb hatóság és hivatal iratait is.) Az így felgyűlt hatalmas irattömeg elhelyezésére az Országos Levéltár nem rendelkezett megfelelő épülettel. A budai várbeli belügyminisztérium (a volt helytartótanács, ma akadémiai intézetek) kisebb-nagyobb helyiségeiben kapott „otthont" a magyar történelem páratlan értékű forrásanyaga, amelyhez, éppen az elhelyezés mostohasága miatt, nehezen fértek hozzá a kutatók. A kor legmodernebb levéltári technikai elvei szerint, a neves építész, Petz Samu tervei alapján, az első világháború idejére épült fel az Országos Levéltár impozáns épülete a Bécsikapu-téren. A szép palotát azonban a háborús nehézségek miatt csak 1923-ban adhatták át hivatásszerű rendeltetésének. Új otthonában kiegészült feudális kori anyaga, és folyamatosan vette gondjaiba a polgári korszak minisztériumainak, felsőbíróságainak, országgyűlésének és más központi államhatalmi, igazgatási és igazságszolgáltató szerveinek iratait. Az anyagok irattárakból levéltárba jutásának ideje kezdetben 32 esztendő volt. Később egyes iratfajtákkal kapcsolatban csökkentették a beszolgáltatási határidőt; az így megszabott terminusokat azonban a legritkább esetben vették figyelembe. A legfőbb állami szervek iratai mellett idővel, főképp 1934 után, mind terjedelem, mind pedig forrásérték szempontjából az Országos Levéltár jelentős anyagát képezték az egyes családok, ill. magánszemélyek által állandó megőrzésre, vagy visszavehető letétként elhelyezett iratok. Családi iratokat őrzött már a régi országos levéltár is, sőt a régi kormányhatósági és bírósági levéltárakkal is kerültek ilyen iratok, köztük éppen a legértékesebbek, az állam levéltárába (így a főbenjáró perekben elítéltek iratai). Magánosok és családok azonban, ha irataik biztonságos megőrzéséről kívántak gondoskodni, akkor azokat nem az Országos Levéltárban, hanem a Széchényi Ferenc alapította Magyar Nemzeti Múzeumban helyezték el. A kiegyezés után újjászervezett Országos Levéltár a Belügyminisztérium főhatósága alá került. Ez az intézkedés világosan kifejezésre juttatta, hogy a levéltár még mindig nem annyira tudományos feladatok megoldására volt hivatott (bár az ekkor megnyitott kutatóterem jól szervezett kutató-kiszolgálással az akkori igényeket kielégítette), mint inkább arra, hogy az iratok alapján felvilágosítással szolgáljon az ál-