Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)

Harmadik rész - VII. Irattani fogalmak

azt, hogy. . .) majd az oklevélben nyilvánított jogi tény előzményeinek elbeszélése (narratio), azután az oklevél lényege, a rendelkezés (dispositio), s a rendelkezés megszegőinek büntetéssel megfenyegetése (sanctio), továbbá az oklevél hitelesítése módjának (megpecsételés, aláírás) megjelölése (corroboratio). Végül a befejező rész tartalmazza a datum-ot, vagyis a keltezés időpontját és helyét. Aláírást okleveleinken csak a 15. század közepétől kezdve találunk. Ünnepélyes oklevelek befejező részében fel szokták sorolni az oklevél kiállításakor hivatalban levő egyházi és világi méltóságokat is (méltóságsor). Az ajtókat is jellemzi bizonyos formaszerűség. Azoknak is van bevezető része, amely a címzést is tartalmazza, továbbá érdemi része, amely az előzmények előadása után magában foglalja a rendelkező részt is, és befejező része, a keltezéssel, aláírással és pecséttel. A formai különbségek oklevél és akta között gyakran elmosódnak. A lényeges különbség az, hogy az akta célja nem bizonyítás, és hogy az akta legtöbbször nem befejezése egy jogi cselekménynek, inkább csak közöl valamit, egy jogügyletet csupán előkészít, közhírré tesz vagy azt lefolytatja. Az akta gyakran csak eszköz a cél elérésében és múló jelentőségű. Az egyes ügyiratdarabok nem önmagukban álló iratok, hanem kiegészítésre szorulnak, egymásba kapcsolódnak, s csak így válnak teljesen érthetővé. Egy ügyiratkötegben gyakran együtt vannak egyszerű ügyiratdarabok és oklevelek. Némelyik ügyiratdarabról nem is könnyű megállapítani, hogy melyik kategóriába tartozik. Oklevél és akta tehát lényegük szerint és tartalmi vonatkozásban is közel állnak egymáshoz és együtt jelennek meg, egy nagyobb irategység darabjaiként. A régi kor kevés számú aktájával szemben a késői középkorban már ezek jelzik az oklevélkor végének közeledtét. A Mohács utáni korszakot joggal nevezhetjük az akták korának. Az akta az irattári kötelékben nyerte el valódi jelentőségét, a regisztratúra jelentette azt az együttest, amelyben az egyes iratok megőrzésének értelme és haszna lehetett. A levél egyszerű írásbeli küldemény, amely a címzettnek valamit hírül ad. A levél alapvetően magánjellegű és bizalmas természetű irat, a címzett és a küldő közötti személyes kapcsolatból fakadó közlés. A szervek elvileg nem írnak egymásnak leveleket. A határ azonban akta és levél között is gyakran elmosódik. Az a levél, amelynek címzettje és küldője között bizonyos függőségi viszony áll fenn (pl. földesúr és gazdatisztje), hivatalos színezetet ölt, az akták közé sorolható. A levelek száma az aktáké mellett általában az újkori levéltári anyagban is csekély. Míg a középkori irattan gazdag eredményekre támaszkodó, számos részletében kidolgozott tudományág, az újkori irattan viszonylag fiatal ága a forrástudományoknak. Csak az újkori iratok rendezésének feladatai, és a nagyarányú újkori forráspublikációk megindulása a múlt század második felében és még inkább a jelen században, irányította a figyelmet az újkori iratok formai és tartalmi jegyeinek vizs-' gálatára. Az eddigi vizsgálatok elsősorban a feudális és kapitalista kori kormányzati, másodsorban a kapitalista és szocialista kori vállalati iratokra irányultak. A családok és személyek iratainak vizsgálatával pedig éppenséggel csak azóta kezdenek foglalkozni, amióta tért hódított az a felfogás, hogy elvileg ezek az iratok is regiszt-