Komjáthy Miklós: Levéltári ismeretek kézikönyve (Budapest, 1980)
Második rész - VI. Gazdaságirányítás és gazdasági szervek 1945 után
rendszer (és a rendszer alkotórészei, az intézmények) közti harmónia - alapkövetelmény. 1945 és 1948 közt a gazdaságirányítás rendszere lényegében megfelelt a követelményeknek: jól szolgálta a gazdasági újjáépítést. A fordulat évében, 1948-ban megfogalmazott helyes gazdaságpolitikai célok (szocialista iparosítás, az életszínvonal állandó emelése, az ipari és mezőgazdasági termelés növelése, a termelékenység fokozása, tervgazdálkodás, együttműködés a baráti országokkal stb.) 1949-től fokozatosan eltorzultak. A nehézipar feszített ütemű fejlesztése került előtérbe; a mezőgazdaságot és az életszínvonal-emelést háttérbe szorító politikát csak részben indokolta a feszült, hidegháborús nemzetközi helyzet. Az irreálissá váló célok megvalósítását csak szigorúan központosított, a legfelső vezetés határozatait önállóság nélkül, operatíve megvalósítani törekvő irányítási rendszerrel lehetett megkísérelni. Ekkor alakult ki és valósult meg az az elv is, hogy a centralizált irányítás csak úgy lehet hatékony, ha egy-egy minisztérium, illetőleg főhatóság minél szűkebb terület (esetenként csupán egy-egy iparág) irányítását végzi. Gyakorlat lett az is, hogy minden felmerülő jelentősebb új feladatot új irányító szerv létesítésével törekedtek megoldani. Állandósultak az átszervezések, évről évre új és új minisztériumok és országos főhatóságok létesültek; párhuzamosan a közép- és alsószintű vezetésben is változások történtek. Egy-egy nagyobb gazdasági terület, sőt a gazdaság egészének irányítása túlságosan bonyolult lett. Az irányítási szervezet már nem volt képes hatékonyan szolgálni a gazdaságpolitikát. A gazdaságirányításban 1949-1950-re tehát rendkívül centralizált vezetés alakult ki. A Tervhivatalban minden ágazatnak volt egy főosztálya, amely a miniszteriális feladatok jórészét magához vonta. A minisztériumok viszont - elvesztvén az érdemi döntést, irányítási lehetőséget - részletkérdésekben kimerülő munkát végeztek. A kialakított gazdaságirányítási rendszer sok eredményt tudott felmutatni, hiszen az erőket valóban képes volt koncentrálni. Számos új ipari léte ítmény épült, bányák kezdték meg termelésüket, hatalmas beruházások indultak meg. Többszörösére nőtt a nehézipar termelése, megszűnt a munkanélküliség. Az irányítási rendszer felülvizsgálata viszonylag hamar napirendre került, hiszen a problémák is korán jelentkeztek. Már 1953-tól, a gazdaságpolitika módosulásától, voltak törekvések a gazdasági élet hibáinak megállapítására. Eleinte a vizsgálódás megrekedt a jelenségek szintjén, de 1953 és 1956 között fokozatosan feltárultak a gazdaságirányítási rendszer alapvető hibái is. Mind többen sürgették a gazdaságpolitikai célokat jobban szolgáló decentralizált irányítási rendszer kiépítését, amelyben a minisztériumok nem operatív, hanem elvi irányítást végeznek, és növekvő önállóságot engednek a helyi körülményeket, lehetőségeket jobban ismerő közép- és alsó szintű vezetőknek, növelve azok addig hiányzó felelősségét, érdekeltségét. Az 1956-os ellenforradalom után az új vezetés minden területen a korábbi hibák feltárására és kijavítására törekedett. Ennek során felmerült a gazdaságirányítás mechanizmusának átfogó módosítása is. Ez azonban csak kis részben valósult meg, mert a legfontosabb feladatnak a politikai stabilitás biztosítását, a gazdaság helyreállítását és a mezőgazdaság átszervezését tekintették.
