Lakos János: A köziratok levéltári értékelésének kérdései (Budapest, 2002)

I. rész A levéltári értékelés problémája az elmúlt 20-30 év kül- és belföldi szakirodalmában

jellegzetessége indokolja, hogy az idő múlásával minőségi változáson megy át: pl. egy iratanyag jogi vagy ügyviteli jelentősége jelentősen csökken az idők folyamán, míg történeti jelentősége növekszik. Figyelembe lehet venni a statisztikailag már kiértékelt tömeges aktákat is, mert ha ezeket teljes tartalmában már feldolgozták, ki lehet selejtezni. Aktán belüli selejtezést is végre lehet hajtani, ("fogyókúrának alávetni az aktákat"), tehát a kézbesítő íveket, idézéseket, duplumokat stb. ki lehet selejtezni.

34 1990-ben Bodo Uhl cikkében az értékmeghatározás körül 100 éve zajló vitát a következőképp foglalja össze. Egyetlen olyan kísérlet sem, amely tartalmi kritériumok alapján határozta volna meg az értékelés tanát, nem nyert folytatást. Ezzel szemben minden javaslat, amely formai kritériumok alapján kísérelte meg ugyanazt, a gyakorlatban - legalábbis részeiben - mindenütt felbukkan. Értelme tehát csak a formai kritériumok tökéletesítésének van. Az ő felvetése az, hogy "ne törjük magunkat feleslegesen egy határozott elmélet kidolgozására. Ez feltételezne ugyanis egy általánosan kötelező elméletet, ami pluralista társadalmakban elképzelhetetlen." A levéltáros válláról senki nem veheti le a felelősséget mindaddig, míg nincs arról társadalmi megegyezés, hogy a társadalmi lét mely eseményeit rögzítő információhordozók őrződjenek meg, és ezáltal a társadalmi kollektív emlékezet részeként rögzüljenek, és melyek nem. Az értékelés célja tehát az, hogy a különböző regisztratúraképzők tevékenységét dokumentálja, és nem pedig az, hogy a jelentősnek elismert tényeket, eseményeket lefölözzük. A redundancia kizárását a levéltárak vonatkozásában a többszörös átvétel kizárásaként értelmezi. Ez pedig feltételezi a levéltárak közötti együttműködést, az egymás javára való kölcsönös lemondás készségét (annak belátását, hogy nem az én levéltáram az egyetlen, ahová mindent be kell gyűjteni), továbbá a hivatali gyakorlattal és az ügyvitellel való intenzívebb foglalkozást. Ez utóbbira hoz példát Hans Wilhelm Eckhardt, aki egyik cikkében Hamburg városállam levéltárának gyakorlatát mutatta be. Hamburgban 1951 óta rendelet kötelezi a hatóságokat iratanyaguk levéltárba adására. E rendelet alapján a Staatsarchiv engedélye nélkül nem végezhető selejtezés, a levéltárnak az irattárak felett felügyeleti joga van, és levéltárba szállítás csakis az irattárban készült iratjegyzékkel együtt valósítható meg. A rendelet nyomán a levéltár egyre több, különösen a tömegaktákat termelő szociális igazgatás, igazgatásügyi igazgatás, adóigazgatás, építészeti