Lakos János: A köziratok levéltári értékelésének kérdései (Budapest, 2002)

I. rész A levéltári értékelés problémája az elmúlt 20-30 év kül- és belföldi szakirodalmában

A problémakatalógus — az áttekinthetőség érdekében — 50-200 tételnél többet ne tartalmazzon. Az NDK-ban ez sok rokonságot mutat a történelmi súlypontok katalógusával. Hamburgban pedig ismertetőjegy- vagy kritériumkatalógust vezettek, amelyben felsorolták azokat az ügytípusokat, amelyeknek aktái feltétlenül levéltárba adandók. Erről az alábbiakban még lesz szó. Haase nagy érdemének tudható be egy mindaddig fennálló levéltárosi tabu áttörésének kísérlete. Felvetette ugyanis a levéltári anyagban végrehajtandó utóselejtezés gondolatát és szükségességét. A levéltári selejtezésnél figyelembe veendő szempontok: az egész fond vizsgálata, - az egyes fond részlegeinek (állagainak) vizsgálata, - a fond kutatóforgalmának vizsgálata, ha ugyanis kutatóforgalma a 25 %-ot nem éri el egy adott időszakban, a fond selejtezhető.

33 (Megjegyzendő, hogy ez utóbbi szempontot csak Bajorországban lehet érvényesíteni, ahol a bajor állami levéltár-igazgatóságon a kérőlapokat összegyűjtik, és a kérőlapokra fel van jegyezve, hogy melyik fondot milyen célból kutatták.) Fritz W. Zimmermann arra hívta fel a figyelmet, hogy a levéltári értéktanban (szerinte ez már önálló tudomány) a kutatási szempontok hármasságát ("triászát") — azaz a kutatást a jogi-technikai bizonyítékok iránt (pl. közjegyzői, hagyatéki akták, telekkönyvek, földadó kataszterek, iparűzési adókataszterek, építési engedélyek stb.), az eseménytörténet kutatását az egyes előzmények iránt, a struktúratörténet kutatását a tömeges bizonyítékok iránt — figyelembe kell venni, mert ezek a szempontok metszik egymást, kölcsönösen egymásba folynak, szétválasztásuk forrástipológiai alapon elképzelhetetlen. A probléma feloldása érdekében az értékmeghatározás folyamatát fokozatokra: elsődleges (primer) és másodlagos (szekunder) értékmeghatározásra kell bontani. Az elsődleges értékmeghatározásnak rögtön a levéltárba adáskor kell megtörténnie, mert a még irattári terv szerint levéltári értékűként átvett iratanyagot is a levéltárban értékelni kell. Itt azonban a levéltárosnak már minden tudását igénybe kell vennie ahhoz, hogy kérdéseit a múltra és a jövőre nézve egyaránt általános érvényűén megfogalmazhassa. Ehhez szüksége van egy kis - Haase által javasolt - "alkotói szünetre", és azután kezdhet hozzá a másodlagos értékeléshez, ami nem más, mint a Haase által felvetett utóselejtezés. Az utóselejtezést a levéltári anyag azon