Gecsényi Lajos: Iratok Magyarország és Ausztria kapcsolatainak történetéhez, 1956-1964 (Budapest, 2000)
Dokumentumok
KÁDÁR JÁNOS elvtárs: A következő dolog történt. A Parlament ülése idején, péntek délelőtt megemlítette nekem valaki a padsorok között, hogy az osztrák sportszövetségnek van egy bejelentése, amely szerint ha egy bizonyos újságíró nem kapja meg a vízumot, nem jön a csapat. Ezt pénteken 10 óra körül mondták, és fél négy körül üzenetet kaptam, hogy ebben az ügyben össze kell ülni. Összehívtunk egy értekezletet a Miniszterelnökségen, ahol részt vett 8-10 elvtárs. Őszintén szólva, ott kaptam pontos képet arról, hogy mi a helyzet. Az idő sürgetett és dönteni kellett. Ismert, hogy a megállapodás alapján ez a nem díjas mérkőzés létrejött, illetve eldöntötték, hogy itt lesz nálunk, ennek megfelelő propaganda folyt Ausztriában és Magyarországon. Úgy mondták, hogy 10-12 ezer osztrák jelentkezett beutazási vízumért. Ezek az osztrákok meg is kapták a vízumot. Nálunk is folyt a szokásos előkészület, megfelelő propaganda, 30 000 jegyet elővételben eladtak és előállt olyan helyzet, hogy magyarán mondva ultimátumot intéztek hozzánk az osztrák sportszövetség nevében. Ebben közölték, hogyha ez a Maier nem kapja meg a vízumot, nem jön a csapat. Az osztrák sportszövetség fellépése mögött persze mások is voltak, az osztrák külügyminiszter 316 is interveniált, és teljesen nyilvánvaló, hogy ez nem a futball vezető feje szerint történt. Ennek az a neve, hogy zsaroltak bennünket, és olyan helyzet volt, amiből jól kikecmeregni nem lehetséges. Ha fenntartjuk korábbi álláspontunkat és nem adunk vízumot, nagyon reálisnak látszott, hogy nem jön a csapat, és ennek megfelelő visszhangja lesz Ausztriában és nálunk is azzal a beállítással, hogy 10 000 ember kapott vízumot, ez meg nem. Nagyon kellemetlen választási lehetőség az ilyen. Én azt mondtam, adjuk ki a vízumot, mert nem vagyunk abban a helyzetben, hogy hatásosan fel tudjunk lépni ebben az ügyben. Mondják meg az elvtársak, helyes volt vagy nem volt helyes ezt így csinálni? Idetartozik még, hogy az osztrák kompánia triumfál és azt mondják, Ausztriában sajtószabadság van és az ezzel járó jogokat tőlük Keletre is ki kell bővíteni — mint ebben az esetben sikerült is. Ez kellemetlen és presztízsveszteség a Magyar Népköztársaság számára. A között kellett választanunk, elszenvedjük-e a presztízsveszteséget, vagy skandált adunk a kezükbe. Fel lehet tenni persze olyan filizófiai kérdést, hogyha nem adjuk meg a vízumot, tényleg nem jöttek volna? Lehetséges, hogy eljöttek volna. Ami az egész helyzet keletkezését illeti, itt is van bizonyos tapasztalat. Az történt, hogy a Külügyminisztériumnak — az hiszem, más illetékes szervek közreműködésével — van egy listája, ami ott van a követségeknél, és ebben a névsorban ennek az embernek a neve benne van. Nem nagyon ismerem őt, de azt mondják — jó volna ezt tudni —, hogy valamikor SS-tiszt volt, részt vett a szovjetellenes háborúban, bíróság előtt volt, elítélték, 7 évig börtönben volt, azután hazaküldték. Ez egy antikommunista újságíró, méghozzá a Szociáldemokrata Párt lapjának belső munkatársa, a sportrovat vezetője. Nem tudom, párttag-e vagy sem, mert a külügyminiszter, úgy is mint külügyminiszter és úgy is mint szociáldemokrata exponálta magát érte. A felénk jelentkező hivatalos osztrák állami személyiségek szociáldemokraták... PÉTER JÁNOS elvtárs: Grimmer (?) 317 is jelentkezett, aki néppárti. 316 Bruno Kreisky 317 A jegyzőkönyvvezető nem értette a nevet. Minden bizonnyal Drimmel kulturális miniszterről van szó.
