Muller, Samuel - Feith, Johann Adrian - Fruin, Robert: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Budapest, 2019)
A Holland kézikönyv és hatása a hazai levéltári gondolkodásra (Horváth J. András)
külön iratképzéssel dokumentáló szervezeti egységektől, amelyeket viszont önálló fondképzőnek tekint (55. §). Szintén túlmutatnak a levéltári leltár szerkesztésének mikéntjére vonatkozó témakörön a fond egységes kritériumok szerinti belső tagolására (56., 57. §§), valamint a formai jellemzőket nem alapvető rendező elvnek tekintő felfogásra (58. §) utaló leírási szabályok rendelkezései. A szervezeti keretek és funkciók módosulásának, illetve átháramlásának eseteiről szóló ajánlások (52–53. §§), illetve a felhozott példák is nyilvánvalóvá teszik, hogy a Kézikönyv összeállítóink szeme előtt elsősorban nem élő, folyamatosan gyarapodó irategyüttesek képe lebegett. Az ezekre vonatkozó szabályok azonban részletesek és körültekintőek. Ennélfogva nem állja meg helyét Ember Győzőnek az a kritikája, amely szerint a Kézikönyv szerzőit nem foglalkoztatta volna az eredeti regisztratúrán belül érvényesített irattári rend belső logikája.39 A szóba hozott megoldások a hivatali hatáskörök és funkciók átháramlása tekintetében már lezárt, történeti iratok, illetve azokat létrehozó szervek esetében bírnak relevanciával, s nem az élő szervek átalakulása tekintetében. Ebben a vonatkozásban ugyanakkor helytállónak kell tekintenünk Ember Győző kritikáját. A fondok rendezésének mikéntjére, illetve leírására vonatkozóan a fejezetben olvasható egyéb szabályok különféle elveket követnek. Részint tematikai alapúak: ingatlanokat érintőek (59. §), életjáradékokkal, az ingóságok ajándékozásával és a végrendelkezésre vonatkozó iratok köre (60. §); iratfajta szerinti kategorizációra utalók (65. §); valamint a szerkesztés és irattárolás technikai jellegű mikéntjére vonatkozók (62., 67–69.§§). Az iratok értelmezését és használatát illetően a különféle mutatók készítésével (64., 71. §§) kapcsolatos, valamint a hivataltörténeti információkra vonatkozó (61. §) szakaszok bírnak nagyobb jelentőséggel. Utóbbit illetően egyébként a Kézikönyv készítőinek bizonyos szemléleti következetlenségével találkozunk. Míg ugyanis a mű bizonyos helyeken, s alapkoncepciója 30 39Ember Gy őző ekként vélekedett: „A Handleidingnek a polgári országok levéltáraiban még napjainkban is érvényesülő hatását tartalmával legalább egyenlő mértékben magyarázza a levéltári szemléletnek, a levéltártudománynak fejletlensége a mű megjelenése idején. Ennek az elmaradottságnak a bélyegét maga a mű is hordozza. Csak a hatóságoknak és a hivataloknak (legyenek azok szervek vagy személyek) az iratait tekinti levéltáriaknak, csak azokkal foglalkozik. Nemcsak a szerves fondok megbonthatatlanságának az elvét vallja, hanem a fondon belüli, az iratképzőnél kialakult rendet is tiszteli, ezért csak azzal foglalkozik, hogy miként kell az iratok eredeti rendjét, ha az megbomlott, helyreállítani, mikor lehet az eredetitől eltérő rendet mégis meghagyni. Az a kérdés, hogy az eredeti rendben milyen különböző rendszerek érvényesültek, nem foglalkoztatja. A levéltári rendezésnek nem az elméletét tárgyalja, hanem szabályait foglalja paragrafusokba, módszertani útmutatásokat, sőt inkább utasításokat ad.” Ember, 1980–81. 32. p.
