Muller, Samuel - Feith, Johann Adrian - Fruin, Robert: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve (Budapest, 2019)
S. MULLER, J. A. FEITH, R. FRUIN: A levéltári rendszerezés és iratleírás kézikönyve - II. fejezet. A levéltári iratok rendszerezése [Lásd a IV. fejezetben írottakat is!]
fejezéssel, akik tudományos célból tanulmányozták és egyidejűleg részben rendezték is az anyagot. Ők, akik a rendeltetésétől teljesen eltérő módon használták a fondot, kiváltképpen hajlamosak voltak arra, hogy a fond természetétől idegen céljaik elérésére érdekében teljesen összezavarják annak rendjét. De olykor még azok is, akik eredeti rendeltetése szerint kezelték és annak megfelelően igyekeztek használni a fondot, efféle kevéssé kívánatos gyakorlat követésére vetemedtek, főként akkor, amikor saját fondjukkal egyesítettek olyan idegen fondokat, amelyeknek nem ismerték a szerkezetét, ezért aztán nem is tudták, hogyan bánjanak velük. Az idegen fondok iratait ilyenkor úgy kezelték, mint valamiféle, saját külön ügykezelésük használatára létrehozott kézirattárat. Az utóbbi kategóriába tartozó gyakorlatra jól ismert példával szolgál a copulaat -boeken sorozat a zeelandi állami levéltárban. Ezek a kötetek Middel burgi Apát ság és a Zeelandi Rendek fondjaiból származó különféle iratoknak a Hollandi Számvevőszék iratmásolataival stb. összekevert tarkabarka gyűjteményét tartalmazzák, amelynek különböző címek alatt őrzött darabjait nem sokkal a Zeelandi Számvevőszék létrehozása után gyűjtötték össze és kötötték egybe. Az egykori levéltárosok és a gyűjteményeket létrehozó tudósok által okozott, heterogén iratok összefűzéséből származó zűrzavarra minden jelentős levéltár munkatársa hozhatna példát a saját tapasztalatából. Bármennyire ellenezzük is a fond egyszer már kialakított rendjének megbontását, az ilymódon létrejött kötetek és csomók esetében mégis kivételt kell tennünk. A efféle gyűjtemények létrehozása eleve ellentétes volt a fond természetével, amit az általunk képviselt elveknek megfelelően tiszteletben kellett volna tartani, szétbontásuk tehát nemcsak, hogy nem mond ellent az alapelvnek, hanem éppen ellenkez őleg, összhangban áll azzal. A szabály második bekezdésében leírt eset gyakran előfordul. A copulaat -boeken néven említett gy űjteményes köteteket például nemcsak újra meg újra használták mind a Rendek, mind pedig a Zeelandi Számvevőszék, hanem a levéltári iratokban is hivatkoztak rájuk. Ennél is többször szoktak hivatkozni a másik, vagyis a levéltárosok vagy tudósok által létrehozott gyűjteménytípus köteteire. Az ilyen, pusztán történeti megfontolásból kialakított gyűjtemények különösen kényelmesek azok számára, akik rövid idő alatt akarják összegyűjteni egy adott kutatási téma anyagát valamely fondban, ezért aztán minden tudományos kutató valósággal ráveti magát ezekre a gyűjteményekre, és a publikációiban közölt hivatkozások által közismertté teszi őket. A helyzet az, hogy rendkívüli módon megnehezítenénk a levéltári kutatást – amely gyakran éppen ezekre az hivatkozásokra épül – azzal, ha megbontanánk a gyűteményt és viszszahelyeznénk az iratokat az eredeti helyükre. Amikor tehát rendezzük a fondot, amelyhez a gyűjtemény tartozik, magát a gyűjteményt a helyén kell hagyni és önálló egységként kell leírni a leltárban. Ugyanakkor azonban egyenként is le kell írni a gyűjteménybe felvett egyes iratokat azon a helyen, ahová az adott 118
