Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

mezte a hazai nemzetiségi mozgalmakat, mint amelyek a nemzetté alakulás „hatalmas ösztönének csillapíthatlan kitörései". A liberálisok egyrészt tudták, hogy a szlávok antimagyarizmusa és nemzeti törekvései belső társadalmi fejlődésük természetes következményei, másrészt abban sem kételkedtek, hogy nyelvi-nemzeti aspirációik mesterséges forrásból is táplálkoznak. Nagy Károly a szláv irányzatot „csábító álom szülötté"-nek minősítette, amely mind több hívőre talál. Deák 1841-ben állította a horvátokról, hogy a magyarok nyelvi igénye csupán ürügy törekvéseik leplezésére, mert „céljaik mélyebbek s veszélyesebbek" és másutt van „az izgatásnak első forrása". Eötvös ugyancsak „titkos tendenciákat" látott az illírizmus mögött; Kossuth pedig a Hírlapban szögezte le, hogy korántsem a nyelv az illír-mozgalmak kulcsa; az illírizmus köntösében valójában „oly rokonszenv lappang, oly gravitáció rejtezik, amelynek kifej lését bizonyos politicai conjuncturák tekintetében engedni lehetetlenség". Gyurmán Adolf, aki 1842-től a Pesti Hírlap szerkesztőségi tagja, egyszersmind külpolitikai szakértője lett, hasonlóképpen nyilatkozott: nem vonta kétségbe a szlávok szándékának tisztaságát, de hangsúlyozta, hogy ha a civilizáció érdekében vélnek is működni, „a gravitációnál fogva feltétlen a súlyponthoz csatlakoznak". A liberális tábor a hazai szlávok törekvéseit egy nagy közös mozgalom: a pánszlávizmus részének tekintette, amelyet valójában a rettegett cári hatalom keze dirigál. A pánszlávizmus mint eszme és politikai irányzat a kormányközegek szerint is létezett és hatott a magyarországi szlávok között: Sedlnitzky jelentései ismételten beszámoltak a birodalmi vezetésnek róla. Tájékoztatták a kormányköröket a szlovák Jan Kollár pesti evangélikus lelkész és társai azon szakadatlan kísérleteiről, hogy irodalmi kapcsolatok kiépítése és ápolása formájában és útján felébresszék egymás iránt a magyarországi szlávok korábban hiányzó rokonszenvét. Nemcsak a liberálisok, de a rendőrfőnök megfigyelői is állították, hogy Kollarék egy oly nagy szláv nemzet létezését hirdetik, amelynek szerb, horvát, szlovák, cseh és ukrán egyaránt tagja; ezzel fokozatosan beviszik egymásba és saját népükbe az összetartozás hitét; politikai szövetség eszméjére irányítják a figyelmet; szakadatlan a szláv miihókra hivatkoznak és arra célozgatnak, hogy hatalmas kelet-európai szláv monarchia van készülőben; mindezzel izgatják a szlávok kedélyeit, felcsigázzák várakozásukat, és mesterségesen élesztik reményeiket; végső soron pedig az a tervük, hogy az ezer éve együttélő népek szétválását készítsék elő. Arról, hogy óhatatlanul ily tendencia húzódik a szláv népek nemzeti ébredése mögött, Deák megfogalmazása szerint „keserűen s aggodalommal telve" mindenkinél hamarabb Wesselényi beszélt, ö mérte fel elsőnek azt is, hogy az osztrák, a török és a porosz birodalmak szláyjainak, valamint a cárizmusnak törekvései előbb-utóbb találkoznak, és ebben a Habsburg7* 99