Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

birodalomnak nem lesz köszönete. A negyvenes évek fordulóján a pánszlávizmusban e találkozást regisztrálták a magyar reformerek. A tizenkét millió honlakosból - állapította meg Deák - öt és félmillió szláv, de a hazai 680 000 románból is mintegy 400 000-et vallása „az orosz érdekeihez" köt; ezen adatok önmagukban „elég hangosan kiáltozzák: mi lehet egykor veszedelme Hazánknak és az Austriai monarchiának". A liberálisok úgy látták, hogy a hazai szlávok a cári hatalom puszta létéből erőt, befolyásának terjedéséből önbizalmat, sőt kéz alatt bátorítást kapnak a monarchia bomlasztását célzó terveikhez, és az ő pártfogására hivatkozva gyarapítják a pánszlávok táborát; ugyanakkor - ahogy Deák meghatározta - a nemzeti törekvések cégére alatt minden magyarországi szláv népnél, noha többnyire nincsenek is ennek tudatában, olyan orosz-párt izmosodik, amely a cári hatalom malmára hajtja a vizet. Ezért Wesselényi a legszükségesebb teendők egyikévé nyilvánította annak a veszélynek szakadatlan ismertetését, amely a magyarságot a többi nép nemzeti törekvéseinek formájában fenyegeti; mert csak e veszély nagyságának, annak tudata késztetheti őt hatékony ellenintézkedésekre, hogy a lenni vagy nem lenni kérdése még sohasem volt ennyire élére állítva a nemzet előtt, mint most, amikor 64 millió szláv összefogása vetíti előre árnyékát. Azt az eszmét, hogy a cárizmustól igazgatott, vele összehangoltan működő pánszlávizmus a monarchia és Magyarország elsőszámú ellensége, a liberálisok körében főleg Wesselényi és Deák gyökereztették meg. A liberális sajtóban viszont már, amennyire a taktikai megfontolás tanácsolta, a cenzorok tolla pedig engedte, Wesselényin kívül Kossuth, névtelenül Gyurmán és Horhy Mihály, a fiumei kormányzóság fiatal tisztviselője kongatták ellene a harangot. Különösen a botrányos zágrábi tisztújítás után, amelyben szinte az egész liberális tábor orosz befolyást gyanított. Kossuth a turopoljeiek körlevelét tárgyaló Pest megyei közgyűlésen Horvátországot, amely jogai miatt a hazai szlávok legerősebb bázisa volt, a török birodalom szlávjaihoz összekötő kapocsnak és olyan kard fogantyújának nevezte, amelynek élét Oroszország irányítja a monarchia felé. Halász Boldizsár, Patay Lajos és mások kíméletlen támadást indítottak a kongregáción résztvevő Kollár ellen, sőt Szentkirályi ezzal rágalmazta, hogy a cártól húz nyugdíjat. Kollár tiltakozására Kossuth helyesbített: Szentkirályi vádja írásos dokumentummal nem igazolható, de a pánszláv propaganda nem is feltétlenül csak úgy képzelendő el, hogy a cári kormány által kiküldött és fizetett ügynökök űzik; része a szláv nyelv fejlesztése és a szlávok egyetlen nemzetbe tömörítése végett folytatott és általában magyarellenes agitáció is; ilyennek létezését pedig a szlovákok se tagadhatják: Kollár templomának kapujában is árulgatnak antimagyar brosúrákat. Kossuth, bár - megjegyzése szerint - a cenzúra a szláv mozgalmakat illetően „rabszolgailag" megkötötte a liberálisok kezét, a zágrábi ese-