Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

magyaroké mennének le a Dunán. A megyékből pedig, Pozsony és Pest megyék szinte egyidejű kezdeményezésére, tiltakozó feliratok indultak a kormányhoz, amelyek a dunai hajózás szabaddá nyilváníttatását, a tranzitkereskedelem akadályainak kiküszöbölését, a szóban forgó szerződés revideálását és azt követelték, hogy a külhatalmakkal kötendő megállapodások a jövőben csak a diéta jóváhagyása esetén nyerhessenek jogerőt. Egy sor megye máris követutasításba vétette fel, hogy minden államközi szerződés csupán akkor léphessen érvénybe, ha az országgyűlés hozzájárulását adja, sőt Békéssel együtt több törvényhatóság síkra szállt azért, hogy a diéta a hivatkozott egyezményt helyezze hatályon kívül. Egyébként a konzervatívok nagy része sem helyeselte e vonatkozásban a kormány eljárását; Pozsony megye követutasító választmánya éppen az ismert konzervatív gróf Zichy Ferenc indítványára határozott úgy, hogy az országgyűlésnek fel kell a kormányt szólítania: tegyen lépéseket a cár közegei által „elfoglalt" Duna-torkolat szabad használatának biztosítására. Az osztrák-orosz hajózási egyezmény a magyar politikai vezetőrétegekre sokkalta idegborzolóbb hatást gyakorolt, mint amekkora tényleges jelentősége volt. A liberálisok Ausztria újabb hátrálása-engedékenysége és a rég aggódva figyelt, csendes cári terjeszkedés bizonyítékának, az orosz diplomácia oly fogásának könyvelték el, amely álcázott formában szolgálja a monarchia, de főleg Magyarország bekerítését. A cárizmus tényleges vagy feltételezett terveit, befolyása növekedésének valóságos vagy vélt jeleit viszont nem tudták a hazai más ajkú népek, főleg az oroszokkal nyelvrokon szlávok nemzeti mozgalmaitól elválasztani: mindenképpen kapcsolatot kerestek és - nem teljesen alaptalanul találtak is közöttük. E hitet erősítette az a körülmény, hogy nem sokkal az említett egyezmény után szemmel láthatóan fellendült a horvát mozgalom, majd hamarosan sor került Jozeffyék akciójára is. Egynémely konzervatív előszeretettel állította, és a más ajkúak is nem egyszer azt hangoztatták, hogy a hazai nemzetiségek csupán védekeznek a raagyarizmus ellen; mozgalmuk nem más, mint önvédelemből fakadt reakció annak asszimiláló tendenciájú törekvéseire. A liberálisok viszont tagadták, hogy e mozgalmakat az ő nemzeti programjuk hívta életre. Elismerték ugyan, hogy saját nacionalizmusuk erjesztően hat a más ajkúak nacionalizmusára, de ez utóbbi eredetét összetettebb kérdésnek fogták fel és másutt fedezték fel. Kossuth úgy látta, hogy a nemzeti érzést a világhatalomért küzdő uralkodók buktatták a felszínre és segítették cselekvő erővé válni ezt az objektíve létező faktort, amikor a napóleoni háborúk idején az összetartozás jogcímén fordultak saját népeikhez. Deák még közelebb járt az igazsághoz azzal a véleményével, amely szerint a szláv mozgalom „korántsem írható az ultramagyarizmus számlájára, mert sokkal inkább az összes szlávság életmegnyilvánulása". Szontagh meg úgy jelle-