Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

hozhatott volna, mivel a nemzetté fejlődés belső törvényszerűségei az ország más ajkú népeiben előbb-utóbb mindenképp feltartóztathatatlan vágyat ébresztenek az önálló államiság után. Merevségük viszont a nemzetiségek hangadó rétegeinél növekvő ellenállásra talált: 1843 januárjában a pesti szerb egyetemisták már ott tartottak, hogy volt bátorságuk az ország szívében adni macskazenét Kossuthnak és az ellenzék többi vezetőjének. De mi magyarázza, hogy azok a magyar liberálisok, akik éppen a polgári jogegyenlőségért csatáztak, a nemzeti kérdésben ennyire megmakacsolták magukat? Oly vakok lettek volna, hogy ne lássák: türelmetlen és túlhajtott nemzeti aspirációik mások jogaiba vágnak? A nemzetiségek ellenállása akkor is fel kellett hogy nyissa szemüket. Vagy tényleg csak nemzeti elfogultság és uralomvágy mozgatta őket, amint ellenfeleik állították? De hiszen éppen ők készültek a magyar uralmat biztosító nemesi alkotmány megváltoztatására. Igaz, úgy érezték, hogy a nemzet ügye a nemességet érdekli legközelebbről, mert az jelenti azt az alkotmányos erőt, amelytől a haza jövője elválaszthatatlan; következésképpen az ő nemzetiségét - amely magyar - kell szilárdítani. Kétségtelenül nyugtalanította őket a gondolat, hogy az általuk igenelt polgári társadalomban a nemességgel együtt a magyarság - illetőleg a magyarsággal együtt a nemesség súlya is a más ajkú népek súlya mögé szorul. De még inkább tartottak tőle, hogy a magyarságnak — és persze benne a nemességnek — mint nemzetnek jelentősége külső tényezők kényszeréből és annál biztosabban válik semmivé, minél később következik be a társadalom formaváltása, mindebben pedig a hazai nemzetiségek nyomatékosan közreműködhetnek, ha a magyarság nem zárja el az utat nemzeti fejlődésük előtt. A liberálisok a polgárosítandó nemzet jövőjéért aggódtak. Közéletmagyarosító elhatározásuk és asszimiláló szándékaik mögött nem annyira az erősebb fél biztonsága, mint inkább veszélyérzet működött: a félelem attól, hogy nemzetük politikai, sőt esetleg etnikai létét is enyészet fenyegeti, hogy a magyarságot - amint a Pesti Hírlap fogalmazta - elemészti „a zordon keleti szél", vagy felolvasztja „a nyugati langy fuvalom". Az utóbbi alatt Ausztria centralizációs törekvéseit, az előbbin a cári Oroszország hódító terveit, illetőleg a vele egybekapcsolódó, a szlávok összefogását és önálló államiságra emelését tartalmazó, pánszlávizmusnak nevezett eszmei-politikai irányzatot értette a liberális közvélemény. E félelmet ébren tartotta és táplálta az európai, főleg német politikai irodalom, amely sajtójában és röpirataiban időnként vagy megismételte, vagy módosított formában elevenítette fel a filozófus Herder korábbi jóslatát: a magyarokra az a sors vár, hogy beolvadjanak az őket körülfogó szlávok tengerébe. Mások szerint e jövőt csak akkor kerülhetik el, ha a németség javára adják fel különállásukat, illetőleg nemzetiségüket. L. Wolfgang Berg éppen a negyvenes évek elején fogalmazta meg klasszikus tömörséggel, hogy nincs harmadik út: Magyarország „vagy orosz tarto-