Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

III. Félelem a cárizmustól, „pánszlávizmustól"

mánnyá, vagy német gyarmattá lesz". A magyaroknál idegdúcot ért minden hasonló jövendölés. A külviszonyok, illetőleg alakulásuk horderejének feüsmerése, illetőleg számbavétele a teendők meghatározásánál a negyvenes évek liberalizmusában korántsem frissen született gondolat. Kossuth, a reformellenzék vezetőgárdájának ilyen irányú fejtegetéseire támaszkodva, a lényegig hatolóan már 1833-ban kimutatta, hogy a külső fenyegetés a nemzeti-nemzetiségi kérdéssel szorosan összefügg, és hogy a kettő közt lehetséges kölcsönhatás a társadalmi reform ösztönzőjéül használható. A cári veszedelemre pedig - az 1830-as évek elejének lengyel fejleményei kapcsán - az elsők egyikeként, ám legnyomatékosabban ugyancsak már 1833-ban Wesselényi utalt. Az ő figyelmeztetése mégis a harmincas-negyvenes évek fordulóján kapott újabb aktualitást, amikor is a cári veszedelem árnyéka a német fenyegetésnél ijesztőbbé növekedett a liberálisok előtt. Mindez az úgynevezett „keleti kérdéssel" és a cári Oroszországnak benne játszott szerepével függött össze. A keleti kérdés a török birodalomnak, illetőleg összeroppanása esetén a birtokában levő nem-török területek jövendő sorsának problémáját, politikai újjárendezését jelentette. Az ozmán hatalom három világrész egymással szomszédos területeit egyesítette; keretébe tartozott különböző tartományaival-fejedelemségeivel Moldvától az albán partokig a Balkán nagy része, a Közel-Kelet, valamint Afrika jókora északkeleti darabja, következésképpen úr volt a Földközi-tenger keleti medencéje felett. Birodalmának nagysága és földrajzi elhelyezkedése politikai-stratégiai szempontból kiemelkedő fontosságot kölcsönzött neki, egyszersmind nagyhatalmi érdekek ütközőpontjává tette. Angliának legrövidebb és legegyenesebb útja török területen át vezetett ázsiai gyarmatbirodalmához, így a szigetország számára életkérdés volt ennek az útnak a biztosítása. Franciaország a török birodalom ázsiai vidékeiből szeretett volna gyarmatokat szerezni; ezért nézte rokonszenvvel, hogy a szultán szíriai helytartója: Nfehemed Ali 1839-1840-ben függetleníteni igyekezett magát a központi hatalomtól. A cári Oroszország saját hatalmának földrajzi, politikai és kereskedelmi kikerekítésére törekedett a Balkán irányában, főleg azonban - a Dardanellák lehető megkaparintásával - kijáratot óhajtott a Földközi-tengerhez. A Habsburg-monarchia délkelet felé nem mindenütt rendelkezett természetes, könnyen védhető határokkal, ezért nem lehetett számára közömbös, hogy a török birodalom összeomlása milyen új helyzetet teremt a Balkánon. Mert az ozmán hatalom már régóta hanyatlott. Európa e beteg emberének haldoklását különös módon ugyanazon érdekek hosszabbították meg, amelyek valójában halálát várták. Törökország egyidejűleg játszotta a puskaporos hordónak és - passzív formában - az európai stabilitás tényezőjének a szerepét. Az érintett hatalmak mindegyike reménykedett abban, hogy megfelelő konchoz jut az ozmán örökségből, ha osztoz-