Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

érv pedig, hogy a magyar levelezés három magyarul értő jegyző beállításával megoldható, csak szemfényvesztés. Liberális oldalon is akadtak, akik a nyelvügyben a horvátokat illetően a konzervatívokéval azonos vagy hasonló nézeteket vallottak. Közéjük tartozott nemcsak Széchenyi, de Wesselényi is. Wesselényi Dessewffyéktől eltérően a törvényhozás kötelességének tartotta, hogy a magyar nyelv tanítását Horvátországban ugyancsak szorgalmazza, de velük egyezően azt az álláspontot képviselte, hogy a horvátoknak szabad legyen mind az országos szervekhez, mind a magyar törvényhatóságokhoz latinul fordulniuk; csupán azt kívánva meg, hogy a horvátok viszont fogadják el bármely szintű hatóság magyar irományait. A liberálisok zöme azonban nem engedett a Kossuth által megfogalmazott igényekből. A magyar és horvát hatóságok kölcsönös érintkezésének nyelvi problémája túlnőtt tulajdonképpeni jelentőségén: botránykővé vált a két nemzet között. A liberálisok presztízskérdést csináltak belőle, a horvát mozgalom pedig a két ország egyenjogúságának tagadását látta abban, ha a közös hatóságok ügyintézése a horvátok vonatkozásában is magyarul folyik, és - nem alaptalanul - nemzetisége háttérbe szorításának érezte, hogy a magyarok a velük való érintkezésben egyoldalúan saját nyelvük használatát törekednek reákényszeríteni. E szándék ellen védekezett akkor is, ha az első szakaszban a latin nyelvet emelte pajzsul maga elé. Mivel pedig a magyar nacionalizmus is ragaszkodott programjához, előre lehetett látni, hogy mind a legközelebbi diétán, mind a következő években éles összeütközésekben csap ki a horvát—magyar konfrontáció.