Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

sok több vezetőjét is figyelmeztette, hogy a horvátok keserűségét nem keménységgel hanem türelemmel és „édesgetéssel" lehetne csillapítani; nem nyelvüket, hanem szívüket kellene éppen a nyelvterjesztő szándék feladásával meghódítani. De a magyar nacionalizmus a pesti közjáték után a korábbi kerékvágásba tért vissza. Több megyében már a király idézett rendeletének kiadása előtt követelték - és e követelés néhol, például Barsban, a követutasító választmány indítványai közt is helyet kapott-, hogy törvény nyilvánítson hazaárulónak mindenkit, aki illír-pánszláv néven cselekszik a nemzet ellen. Mit várt hát el valójában a horvátoktól a magyar nacionalizmus? Gorove 1840-1841 táján azt a nézetet vallotta, hogy a horvátok nemzetisége a magyarokétól a legapróbb részletekig óvandó, a horvátok viszont hagyjanak fel délszláv ábrándjaikkal és magyarellenes agitációjukkal; ha e megoldás nem elégíti ki őket, akkor „a tíz milliónak hona tudni fogja, mit tegyen". 1842-ben viszont már más. hangon beszéltek a liberálisok, és többségük nézeteit tolmácsolta Kossuth a Hírlap hasábjain. Kossuth szerint a magyarságnak nem kell törődnie azzal, hogy latinul vagy horvátul nyilatkoznak-e a tartománygyűlés vagy a horvát kongregációk résztvevői; sőt, ha szükséges, törvénnyel is megerősítendő, hogy a horvátok saját beligazgatásuk nyelvhasználatában az eddigi gyakorlatot tartják fenn; mivel azonban Horvátországot és a szlavón megyéket magyar kormány igazgatja, ez pedig csupán egy nyelvű lehet, a magyar hatóságokkal és a központi kormányszervekkel nem érintkezhetnek másként, mint kirekesztőleg magyarul; ehhez minden megyében csak három magyarul tudó jegyzőre van szükség; hogy viszont a közös kormányszerveknél ők is kaphassanak hivatalt, ami a fentiek értelmében a magyar nyelv ismeretét követeli meg, saját országuk középiskoláiban rendes tárgyként kell a magyart oktatni, ezzel megtanulását számukra lehetővé tenni. A konzervatívok, akik a helyzet elmérgesedését főleg annak tulajdonították, hogy a törvényhozás elmulasztotta tisztázni a Horvátország irányában nyelvi és politikai téren követendő elveket, túlzottaknak tartották a liberálisok igényeit. Abban, amint Dessewffy Emil kifejtette, egyetértettek a liberálisokkal, hogy Horvátország saját belkormányzatát tetszése szerint latinul vagy horvátul vigye. De ahhoz, hogy a kormányhivatalra pályázó horvátok elsajátíthassák a magyart, nem találták szükségesnek a magyar nyelv kötelező horvátországi oktatását. Azt meg éppenséggel helytelenítették, hogy a liberálisok a horvát és szlavón szerveket mind a közös kormányszékekkel, mind a magyar hatóságokkal magyar nyelvű levelezésre akarják kényszeríteni: e vonatkozásban azt látták politikusnak, ha a horvátok joga a latin nyelvű érintkezésre változatlanul fennmarad; hiszen - szögezte le Dessewffy - a horvát, ha latinját lehurrogják, nem hiszi el, hogy nem a magyart kívánják ráerőszakolni; az az