Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

sem állíthatta, hogy a visszaélésekben Haulik és Zdencay teljességgel ártatlanok; „botlásaikat" azonban erélytelenségből és nem részrehajlásból eredeztette. Véleményét magáévá tette a kormány is, és annak mintegy hitelesítéséül, a báni méltóság betöltése mellett határozott. Bánná a higgadtnak és tárgyilagosnak ismert, politikailag mérsékelt, ám a liberalizmustól sem egészen idegen, mindezek miatt pedig a felek által egyaránt etfbgadhatónak talált gróf Haller Ferenc tábornokot nevezte ki. A hivatalát 1842 októberében elfoglaló Haller, noha a beiktatására felvonult illírek transzparensei közt fenyegető feliratú is akadt, beköszöntő beszédében a két ország ősrégi szövetségének fenntartását jelölte meg céljául. Kezdetben valóban határozottságot mutatott az illír kicsapongásokkal szemben. A kedélyek csillapítása és a közelgő diéta légkörének kedvező befolyásolása végett, ám Haller közreműködésére szánták el magukat a kormánykörök gesztustételre. Az uralkodó 1843 elején leiratot intézett Horvátországhoz. Eltökélt akaratát fejezte ki benne a horvát nyelv, nemzetiség és municipális jogok megvédésére minden támadás ellen; ugyanakkor megtiltotta az illír név használatát a sajtóban, iskolákban és a hivatalos helyeken; elrendelte a nemzetiségeket egymás ellen ingerlő, egymást kölcsönösen sértegető kifejezések száműzését az újságokból, valamint annak megbüntetését, aki nemzetisége miatt támad meg másvalakit; utasította az illetékes nevelőket, hogy az ifjúságot vonják el a politizálástól, egyszersmind előírta a másképp cselekvő oktatók feljelentését; a törvényhatóságokat békítő szellemű munkálkodásra intette, óvta őket a magyar nyelv minden törvénytelen megtámadásától és keserűséget okozó egyéb politikai lépésektől; a nemzetiségeket egymás kölcsönös becsülésére szólította fel: végül kijelentette, hogy a pártoskodás és ingerültség szellemének elfojtására minden módot alkalmazni kíván. A rendelet hatására a horvát kiadványokból eltűnt az „illír" kifejezés, a horvát mozgalom és agitációja azonban nem hagyott alább. Mert tettekben a kormány már korántsem volt ennyire erélyes. Zágrábban hivatalában hagyta a csalárdsággal választott tisztikart, és csak 1844-ben szüntette meg rendeletileg a restauráció módja miatt tiltakozók ellen indított kereseteket, és hatálytalanította azt a megyevégzést, amely a tisztújítás törvényességét tagadók bebörtönzését írta elő. Közben Haller is elbizonytalanodott. Azt már előzőleg tudta, hogy a horvát forrongás nem ingerlés nélkül keletkezett; mert ha törvény nem is, de okot adott rá a szlávok lekezelése, a hangos nyelvterjesztő agitáció, a latin levelek visszairányítása küldőihez stb., amelyekben egyébként megvetettnek tartott nemzetiségük elnyomásának szándékát látták, és amelyek csak „századok munkájával" helyrehozható lélekmérgezést idéztek elő. Most viszont, hivatalból kerülve érintkezésbe a horvát mozgalommal, átlátta, hogy sokkal többről van szó, mint maroknyi forrófejű gőzös képzelgéséről és bajkeveréséről: széles rétegeket itatott át nemzeti veszélyeztetettségük érzete. Haller a liberáli-