Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

Zay terve többek közt a szlovákok „kiirtása" az egész magyarhonból, e tervnek „férfiasan ellenszegülni" pedig minden jó evangélikus szent kötelessége. Nagy Károly már 1841-ben megjósolta, hogy a külföld gyilkost kiált, ha rájön, hogy Magyarország lakóinak fele sem magyar, mégis a magyar kerekedett a többi nyelve fölé. Mindez bekövetkezett. A szorongatott nemzetiségek, mindenekelőtt a szlovákok, már a Jozeffy-ügy előtt külföldi lapokba vitték át, egyszersmind magyar-szláv konfrontációvá tágították a magyar nacionalizmus térhódítása miatt keletkezett polémiát. A német lapokban, főként az Augsburger Allgemeine Zeitungban névtelenül közzétett saját írásaik, valamint az általuk sugalmazott cikkek igazságtalan, zsarnoki intézkedésnek festették az 1840-i diéta nyelvtörvényét; panaszolták, hogy a magyarok akadályozzák a szlávok nyelvének használatát, és még a magánéletben is a magyar nyelvet tukmálják rájuk. És a hazai szlávoknak a német sajtóban nem egy támogatójuk akadt. Azok közt, akik védelmükben nyílt sisakkal léptek a porondra, a cseh nemzeti irányzat egyik élharcosa: gróf Leo Thun volt a legtekintélyesebb. Thun lovagiasan közölte báró Eötvös Józseffel, hogy a sajtóban szlovák testvérei védelmében fellépni készül. A liberálisok először nem tekintették komolynak Thun szándékát. Csak, mikor a lapokban is, röpirattal is valóban kiállt a magyarországi szlávok elnyomása ellen, vette fel magyar részről a kesztyűt Pulszky, akihez azután egy-két cikk erejéig Gorove és Lukács Móric is csatlakozott. A tollharcban Thun és társai csatáztak előnyösebb pozícióból. A magyar megnyilatkozásokat közlés szempontjából kritikusabban mérlegelték a kormánypárti vagy a kormány által befolyásolt német szerkesztőségek, mint az ellenfelekét. Még döntőbb volt, hogy Pulszkyék kevés olyan érvet tudtak felhozni álláspontjuk támogatására, amelyet elfogulatlan külföldi is helytállónak találhatott. Főleg csak arra hivatkozhattak és hivatkoztak, hogy minden országban egyetlen államnyelv létezik, és ez Magyarországon se lehet másként; a magyarok országában viszont természetellenes volna a magyar helyett más nyelvet emelni diplomatikai rangra. Újra meg újra elmagyarázták, hogy a magyar nyelv korántsem a hazai más ajkú népek élő nyelvét, hanem a holt latint szorítja ki a közéletből, következésképpen nem sért, vagy semmisít meg létező nyelvi jogokat. Ezen túl még hangsúlyozták, hogy a szláv nyelvek más országokban sem szabadabbak, mint Magyarországon; csupán a cári birodalom kivétel, de ott meg csak az orosz nyelv örvendhet a szabadságnak, hiszen a közéletben a többi szlávnak is az oroszt kell használnia. Egyébként a vita magyar résztvevői legfeljebb arra szorítkozhattak, hogy cáfolják az antimagyar cikkek ténybelileg valótlan állításait, és amennyire lehet, lefaragják túlzásaikat, hiszen a magyar nacionalizmus asszimiláló törekvéseit nem tagadhatták egészében le. így pedig a külföld inkább Thunéknak adott nemcsak valóságtartalmukat illetően, de túl-