Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

aki szót emelt a szlovák nyelvművelő egyletek mellett, társaival együtt Zay keményen letorkolta, a papságnak nem sok reménye maradt arra, hogy önerejével bírhatja visszakozásra a magyar nacionalizmust. Ezek után 1842 májusában nyújtotta be a szláv érzelmei miatt korábban is támadott Jozeffy szuperintendens és három lelkésztársa azt a panasziratot az uralkodónak, amelyet titkos köröztetés során előzőleg több mint kétszáz szlovák pap és más értelmiségi írt alá. A folyamodvány összegezte mindazon sérelmeket, amelyeket a nacionalizmus a templomnak és iskolának az egyház világi kormányzata és az unió által, illetőleg társadalmi úton megkísérelt magyarosításával, továbbá a sajtóban nemzetisége gúnyolásával és általában különféle gyanúsításokkal a szlovákságnak okozott, vagy legalábbis okozni készült. Nemcsak azt panaszolta el, hogy az 1841 -i evangélikus konvent minden vizsgálat nélkül betiltotta a szláv tanulók egyesületeit. Felhánytorgatta, hogy sokan az egész országot magyarosítani akarják, és ezzel éppen a magyarság ellen keltenek bizalmatlanságot, elkeseredést; hogy az iskolákban inkább a magyar nyelv tanulását sürgetik a szív és értelem művelése helyett; hogy azokat, akik nem vetik alá magukat törekvéseiknek, vagy fellépnek e ferde irány ellen, rágalmazzák-üIdőzik; még azt sem engedik, hogy a bevádoltak a törvényszékeken anyanyelvükön védekezhessenek, a magyar lapok pedig nem adnak helyet a szlovákok önigazoló írásainak. Ezért a petíció szerzői az uralkodótól vártak oltalmat a rájuk szórt rágalmakkal, iskoláiknak és egyházuknak pedig védelmet a magyarok asszimiláló túlbuzgalmával szemben. Jozeffyék petíciója valójában túlmutatott az unió-terv, továbbá a társadalmi úton folyó magyarosítás puszta elutasításán. Egyrészt felszólalt az 1840-i nyelvtörvény ellen is, amely magyar nyelvű egyházi anyakönyvezést írt elő; a magyarul nem értő idős papokra hivatkozva kérte, hogy az evangélikus felekezet mind egyházkormányzatában, mind az anyakönyvek vezetésében a latin használatához térhessen vissza. Másrészt erősíteni kívánta a szlovák nyelv pozícióját: az evangélikus főiskolákon, valamint a pesti egyetemen szláv nyelvi-irodalmi tanszék létesítését. Budán és Pozsonyban több szlovák cenzor alkalmazását, továbbá azt igényelte, hogy minden magyarul és németül megjelent munka szlovákul ugyancsak kiadható legyen. A beadványban a fejledező szlovák nemzeti erők valójában megkérdőjelezték a közélet magyarosításának azt a koncepcióját, amely az egyház területét is a közélet fogalma alá sorolta; abban pedig, hogy „nemzetiségükre" nézve minősítették hátránynak szláv nyelvű tanszék hiányát, benne volt nemzetük egyenjogúsítási igényének csírája is. Az uralkodó, illetőleg az államvezetés a szlovák beadványt csupán tudomásul vette; nem rendelte el a benne foglalt panaszok kivizsgálását, de Jozeffyéket sem intette le. A magyarországi nacionalista közvélemény viszont, amelyben különben is tüskeként élt és hatott a szlovák Jan Kollár