Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

Persze, az iskolában, a szószéken és a magánéletben valósággal megkísérelt magyarosítás korántsem érvényesült oly széleskörűen, mint amilyennek az érdekelt nemzetiségek egyes csoportjainak túlzó hírverése folytán, illetőleg azon dicséretnek hangossága alapján tűnt és tűnhetett, amellyel a magyarosítok a szórványos eredményeket elkönyvelték. A tényleges asszimiláló kísérletek a más ajkú társadalmaknak gyakorlatilag alig néhány százalékát érintették, az erőszakos fellépések pedig számuk tekintetében egyedi eseteknél többnek nem tekinthetők. Tömegességük hiánya azonban semmiképpen sem adhat számukra menlevelet. Tagadhatatlanul jogot csorbítottak, emberi méltóságot aláztak, márpedig megítélésükben ez és nem a számszerűség a döntő. Ugyanakkor a visszatetszés, továbbá az ellenhatás, amelyet kiváltottak, messze túlterjedt a közvetlenül sértettek körén. Ezért a magyarosítás visszanéző fegyvernek bizonyult: forgatása a más ajkúaknái inkább a nemzeti összetartozás ösztönét, mint a magyarosodás hajlamát ébresztgette. Itt is, ott is több-kevesebb hitelre talált náluk a magyarizálásnak elvből ellenszegülő, a magyar nacionalizmus egyedi kilengéseinek hírét széltében-hosszában terjesztő rétegek szószéken csak célozgatással, kéz alatt nyíltabban folytatott agitációja: a magyarok a más ajkúak kipusztítását vették tervbe! E rétegek, ahogy tudták, védték saját nemzetiségüket az inkább lármás, mint tényleges magyarosítással szemben. Jósolgatták, hogy aggasztó következménye lesz, ha a kormány tűri a magyar nyelv brutális terjesztését. A görögkeleti szerb és román egyházközségek pópáik befolyására - ám nemzetiségük őrzésére hivatkozva - szinte egyöntetűen hárították el a Helytartótanács azon javaslatát, hogy iskoláikba vezessék be a magyar nyelv oktatását. Zemplénben, Ungban, Beregben több ukrán helység papja is csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni a földesúr iskolalétesítő alapítványát, ha az új intézményben az oktatás ukránul folyik. Sőt akadt pópa, aki egyházi büntetés terhével kötelezte híveit az ukrán nyelv tanulására. Legtovább a szlovák evangélikus papság ment: az uralkodónál keresett pártfogást a magyarizmus ellen. Az asszimilálás veszélye a tervezett vallási unió formájában - a jobbára elszórtan élő németeken kívül - épp azt a szlovákságot fenyegette legjobban, amely egyrészt legnagyobb létszámú, leginkább zárt tömböt alkotó és legfejlettebb volt a szűkebb Magyarország valamennyi nemzetisége között, másrészt viszonylag nem jelentéktelen, ám legrohamosabban magyarosodó saját nemességgel rendelkezett. Igaz, a két protestáns felekezet összeolvasztásának terve elakadt, majd végül zátonyra is futott: az uniós választmány református és evangélikus tagjai hosszas tárgyalások után sem tudtak szervezeti, egyházkormányzati és teológiai kérdésekben a felek számára elfogadható megállapodásra jutni. Ezt azonban a szlovák evangélikus papság nem láthatta előre. Miután Hlavaőek lőcsei professzort.