Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez
aktívan támogatták volna. Sajtójukban regisztrálták ugyan a magyarosodás jeleit, de nem agitáltak az asszimilálás mellett, sőt időnként elítélően nyilatkoztak annak propagálóiról, a nemzetiségek törekvéseit pedig elsődlegesen visszahatásnak értelmezték a liberálisok magyarosító igényeire, mert nem akarták tudomásul venni, hogy a nemzettéválást a fejlődés elkerülhetetlenül hozza magával. A vezető konzervatívok nacionalizmusa államnacionalizmusra korlátozódott. Mint ilyen, céljaiban reálisabbnak, a más ajkúak irányában türelmesebbnek tűnhet, mint a liberalizmus asszimiláló igényt is hordozó nyelvi nacionalizmusa. De csupán azok szemében, akik társadalmi tartalmának mellőzésével teszik mérlegre. Mivel pedig attól semmiképpen sem választható el, valójában csupán a felszínen volt reálisabb, a nemzetiségeket illetően pedig csak megjelenési formájában türelmesebb. Ráadásul a konzervatív irányzat megyei táborának korántsem egésze követte országos szintű képviselőit. A megyei konzervatívok egy része a feudalizmus őrzésének programját nyelvi nacionalizmussal házasította össze: a társadalmi reform kérdéseiben tagadó, az asszimiláció ügyében igenlő álláspontra helyezkedett. Ez a nyitja annak, hogy magyarosító-nyelvterjesztő javaslatok oly megyékben is határozatokká emelkedhettek, amelyekben a liberalizmus egyébként aligalig juthatott szóhoz: konzervatív szavazatok segítették őket győzelemre. E voksok mögött a nacionalizmus merőben retrográd változata tenyészett; azé, amelyből a magyarosítás eszméjét szülő, társadalmilag progresszív indítékok teljességgel hiányoztak. A magyar kormányszervek a nyelvügyben csak akkor foglaltak egyértelműen állást, amikor közvetlenül osztrák-magyar viszonyt érintett, vagy ha vita támadt valamely törvény értelmezése körül. Lépéseik mégis arra mutattak, hogy a nyelvkérdést ők sem tartják az 1840-i törvényekkel elintézettnek. A Helytartótanács már említett leiratában tudakozódott aziránt, hogy az oktatás milyen szélességben állítható át magyarra; ugyancsak ő javasolta a görögkeleti szerb és román egyházközségeknek, hogy a magyar nyelvet is tanítsák iskoláikban. A Kancellária magyar ügyvitelt ajánlott a községek figyelmébe. Mindez a nemzeti erőkre megnyugtatóan hatott ugyan, de arra nem vetett világot, hogy a főhatóságok milyen kiterjedésben készek elősegíteni a magyar nyelv uralmát. A birodalmi berkek fotisztviselőinek nem csekély hányada ellenségesen nézte a magyar nyelvi és asszimilációs törekvéseket, mert az elkülönülés szándékát, illetőleg a függetlenülés előkészítését gyanította mögöttük. Egy csoportjuk azonban - Kolowrat és hívei - a kormányzat által hasznosíthatót is felfedezett bennük: az érintett nemzetiségek a központi hatalomhoz kényszerülhetnek pártfogásért, azaz a magyar nacionalizmus közvetve - és akaratlanul - a kormánybarát erőket gyarapíthatja. A birodalmi felső vezetés óvakodott hivatalosan nyilatkozni a magyar nacionalizmusról. De
