Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

jutott hozzá. A konvent kimenetele egyenesen felcsigázta reményeit. Miután a reformátusok ugyancsak kinevezték megbízottaikat az uniót előkészítő közös választmányba, a választmány pedig hamarosan munkához is fogott, a túlzó magyarosítok egyike olyan röplapot bocsátott ki, amely nem hagyott kétséget az iránt, hogy a magyar nacionalizmus a hazai szlávok és általában a más ajkúak asszimilálásának tendenciáját hordja magában. A névtelen szerző nyakatekert logikával azt igyekezett bizonygatni, hogy nemcsak az alkotmányos, de a lelki szabadság fenntartásának is az ország elmagyarosodása a feltétele, következésképpen a szláv evangélikusokon kívül a szláv katolikusok is vallásukat kockáztatják, ha nyelvükhöz ragaszkodva, a magyar elemtől elkülönözik magukat. A liberalizmus vezetőgárdája ilyen átlátszó és hamis érveléshez nem folyamodott, de nem is határolta el tőle magát, és örömmel vette, hogy a konvent kimenetele az evangélikus egyházban a korábban kezdett magyarosításnak új lendületet adott. Kezdeményezői és keresztülvivői általában az esperességek és gyülekezetek világi tekintélyei voltak, akik legtöbbször a papság ellenére és bosszúságára szereztek érvényt akaratuknak. Az ő nyomásukra követte számos esperesség a besztercebányai példáját, amely még 1841 tavaszán döntött úgy, hogy magyarul vezeti jegyzőkönyveit, vagy a túródét, amely közgyűlése nyelveként 1841 szeptemberében használta először kizárólag a magyart. Több helyen talált utánzásra a kishonti esperesség tanítóinak lépése, akik 1941 őszén magyar olvasóegyletet alapítottak, de az árvái evangélikus népművelő társulaté is, amely a magyar nyelv terjesztését tűzte ki fő feladatként, és magyar könyvek beszerzésére fordította rendezvényeinek bevételét. Egy sor helységben, főleg oly mezővárosokban, ahol az evangélikus egyház szlovák, illetőleg német tagokon kívül magyar vagy magyarosodó híveket is számlált, az istentisztelet nyelvének megszabására illetékes helyi anyaegyház közgyűlése teljesen vagy részlegesen a magyart tette a templom vagy legalább a szentbeszéd nyelvévé, mint ez Szarvason, Nyíregyházán, Rozsnyón, Mosonban és egyebütt történt. Másutt az egyházi főhatóságot kérték fel annak megvizsgálására, hogy a más ajkú helységeknek milyen időközönként célszerű magyar nyelvű szentbeszédet tartani. Néhol az egyházi közgyűlés, pontosabban a közgyűlést irányító vezetőség szabályos, határidős tervet készített és fogadtatott el a gyülekezetnek az iskola és a templom útján végrehajtandó elmagyarosítására. E téren a legkirívóbb végzést a honti Kiscsalomia egyházi gyűlése hozta: az iskolamesternek elmozdítás terhe mellett írta elő, hogy minden szlovák ifjút tanítson meg 1 év alatt magyarul imádkozni, 3 éven belül pedig beszélni; a lelkésznek ugyanakkor meghagyta, hogy 3 esztendő leteltével csak magyarul prédikálhat, 10 év múlva pedig az úrvacsorát is csupán magyarul szolgáltathatja ki. Néhány egyházközség az illetékes szuperintendencia elnézése mellett vagy annak állásfoglalását önkényesen értel-