Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez
mezve, magyar nyelvű oktatást kezdett iskolájában. Sőt - Temesvár után indulva - négy helyen ténylegesen eggyéolvadt a református és evangélikus felekezet, a közössé vált iskola és templom nyelvét pedig magyarrá változtatta. Formailag a legtöbb esetben valóban a gyülekezet vezetősége határozott a prédikáció és a tanítás nyelvéről, csakhogy döntése mögött ritkán állt a többség tényleges akarata. Nem hagyta a magyarosítás érintetlen a katolikus egyház más ajkú híveit sem. Szinte minden érdekelt megyében akadtak olyan katolikus földesurak, akik kegyúri joguknál fogva elrendelték, hogy német vagy szlovák helységeikben a plébános magyarul vagy magyarul is prédikáljon, a tanító pedig - ha fokozatosan is - magyar nyelvű oktatásra térjen át. Az ily kezdeményezéseket a megyék általában helyeselték, a felsőklérus azonban tiltakozott ellenük. De a megyei közgyűléseken a többség rendszerint a magyarosítok pártjára kelt, ahogy az Abaújban történt. Itt Ocskay Antal kassai püspök 1940-ben az államrendre nézve minősítette veszedelmesnek, ha a más ajkúak számára magyarul tartanak szentbeszédeket; hiszen mivel nem értik, valójában vallási nevelésük szenved hátrányt, ez pedig óhatatlanul a közerkölcsök süllyedésére vezet. A kongregáció azonban, noha konzervatívok alkották a többséget, méltatlankodással utasította vissza Ocskay álláspontját és jövendölését. A liberális nacionalisták főleg a városok magyarosítását szorgalmazták. Tudták, hogy a kapitalista fejlődés, amelyért tulajdonképpen küzdöttek, a polgárság társadalmi súlyának növekedését hozza, a polgárság nemzetiségi hovatartozása viszont nemzeti szempontból befolyásolhatja az ország egészének jellegét. Ezért Kossuthtal együtt vallották, hogy „egy magyar középrend az, mire a magyar nemzetiségnek mindenek fölött szüksége van". Márpedig a szabad királyi városokban kedvezőtlenebb volt a magyarság aránya, mint az össznépességen belül. Magyarországon 1842-ben az 526 830 városlakónak csupán nem egészen 43%-a, azaz 225 830 számított született magyarnak, és ezek többsége is az inkább mezőgazdasági jellegű alföldi városokban élt. A városiak 39%a viszont vagy etnikailag is, vagy legalább nyelvileg - mint a zsidók többsége - a németséghez tartozott, a polgárosodás pedig épp e németség körében haladt leginkább előre, amely nyelve folytán potenciálisan az osztrák centralizációs törekvések bázisa lehetett Magyarországon. Ezért bizonytalankodott - jobb meggyőződése ellenére - a liberálisok egy része is a zsidóság emancipálásának helyességében, illetőleg kívánta magyarosodását egyenjogúsítása előtt, attól tartva, hogy - mint Gorove írta - másképp nem lesz a magyarságnak ereje a zsidókkal „anyagilag meggyarapodott, intelligens, nagyszámú" német elemet felolvasztani. De éppen ezért vált kétszeresen is fontossá a városlakók asszimilálódása. És a magyarosító nacionalizmus ténylegesen valóban a városok egy részében ért el viszonylag gyors és említésre méltó sikereket méghozzá különösebb presszió nélkül.
