Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

jelentősebb akció, amelynek indítói elképzelése szerint első menetben az asszimilálást, másodikban a nemzet vallási egységének megteremtését kellett volna szolgálnia, a református és az evangélikus hitfelekezetek egyesítésének kísérlete volt. A csaknem kétmillió hívet számláló ágostai hitvallású - evangélikus — vallás követőinek túlnyomó többségét németek és szlovákok alkották, az egyház világi vezetésében azonban arányukat messze fölülmúló mértékben érvényesült a magyar vagy legalábbis magyar érzelmű nemesség evangélikus rétegeinek súlya. Ezek befolyására választották 1840-ben világi főfelügyelővé azt a gróf Zay Károlyt, aki a liberalizmus táborához tartozott, egyszersmind a magyarosítás meggyőződéses híve volt. A más ajkú papság megdöbbenésére már tisztfoglaló beszédében leszögezte, hogy mivel mind a haza szabadságának, mind a protestantizmusnak a magyar nyelv a legállhatatosabb védelmezője, a magyarosodás gátlása, illetőleg más nyelvek terjesztése az értelmesség, az alkotmányosság, sőt a protestantizmus életereinek elfojtása. Ebben a magyarosodást a protestantizmus érdekének nyilvánító szellemben betiltott, illetőleg szigorú felügyelet alá helyeztetett néhány olyan társulatot, amelyek az evangélikus iskolákban hivatalosan a szlovák nyelv művelése, illetőleg stilisztikai gyakorlatok céljából jöttek létre, de amelyekről közvetlen vagy megbízottai útján szerzett tapasztalataiból arra a véleményre jutott, hogy tevékenységük nemzetellenes, mert szöveggyakorlataik részben témaválasztásukkal, részben tartalmukkal valójában szláv - illetőleg pánszláv - eszmék és törekvések ápolására nyújtanak módot. Az érintett tanárokat és papokat, valamint a lépéseit mégoly bátortalanul kritizálókat, mint például a lőcsei professzorokat, később külön is figyelmeztette: az efféle „honárulási" irányzat támogatásától óvakodjanak. Zay megnyilatkozásai arra vallottak, hogy az evangélikus felekezet vezetőségének magyar szárnya az egyházban és iskoláiban nem hajlandó tűrni a bennük néhol valóban fészket vert szlávbarát szellemet, és feladatának tekinti a magyar nemzeti mozgalomtól eltérő vagy azt keresztező tendenciák visszaszorítását. E szándék valóra váltásához akaratlanul is segítséget kínált a másik protestáns felekezet: a református egyház akciója. Fáy András 1841-ben a sajtóban a társadalmat, a kongregáción pedig Pest megyét kérte, hogy erkölcsileg és adakozással támogassák annak a központi főiskolának az ügyét, amelyet a református egyház saját lelkészei és oktatói képzésére szándékozott Pesten alapítani. Pest, majd felhívására 40 másik megye is pártfogásába vette a tervet, sőt 9 megye azonnal gyűjtést kezdett az intézmény életre segítése végett. Erre Zaynak az a gondolata támadt, hogy az eredetileg reformátusnak szánt főiskola hamarabb megvalósulhat, ha a két nagy protestáns felekezet együttes erejével, mindkettőt szolgáló vállalkozás formájában jön létre, az erők koncentrálását pedig leginkább a két egyház összeolvadása biztosíthatja. A főiskola és az