Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

népeit, és hogy Jogtalanság" a magánélet nyelwiszonyaiba „kényszerítőleg" avatkozni. Hasonló álláspontot képviselt Wesselényi, aki „Szózat a magyar és szláv nemzetiség ügyében" című, 1843-ban a cenzúra megkerülésével közreadott munkájában, amely a nemzeti kérdés liberális nacionalista, ám legtágabb horizontú rendezésének koncepcióját körvonalazta. Wesselényi a törvényhozás jogául és kötelességének minősítette a magyar nyelv - bár kíméletes — terjesztését, egyszersmind a többi hazai nyelv használatának korlátozását, sőt megkívánta ebben a szlávok kötelességszerű közreműködését is. A nyelvterjesztés módjait összegező törvénytervezeten kívül azonban olyan törvényt is indítványozott, amely nemcsak a magyar nyelv törvényes használata ellen irányzott pozitív és negatív merényleteket, a magyarság gúnyolását is ingerlését tiltotta volna el, hanem a más ajkúak ellen szóban, írásban vagy tettleg véghez vitt izgatást, a nem-magyarok bármiféle sértegetését nyelvük vagy etnikumuk miatt, erőszakos kényszerítésüket a magyar nyelv használatára és saját nyelvük használatának akadályozását a magán- és a társasélet köreiben, általában pedig bűnnek nyilvánította volna bárminemű nemzeti viszálykodás szítását. Az érintettek zömét azonban a hasonló javaslatok és megnyilatkozások nem nyugtatták, nem is nyugtathatták meg. A liberalizmus már eleve oly tágan értelmezte a magyarosítani kívánt ,,közélet" fogalmát, hogy érvényesítésével túl szűk térre szorult volna a hazai nem-magyar nyelvek használatának szabadsága. E liberalizmus jogos harcot vívott a magyar nyelv diplomatikai uralmáért, de mértéket tévesztett, amikor a közélet magyarosítása címén a kizárólagos magyar nyelvű ügyintézést valamennyi, tehát olyan szervnél is be akarta vezetni, amelyeknek illetékessége alá teljességgel vagy döntően csak más ajkú lakosság tartozott. Helyesen minősítette az állam kötelességének gondoskodni arról, hogy a közigazgatás nyelvét „mindenki megtanulhassa", e gondoskodásban azonban a kelleténél messzebbre szaladt: nem érte be azzal, hogy a magyar nyelv önkéntes elsajátítására maximális lehetőségeket teremt, hanem az oktatás egészének magyarrá változtatásával tulajdonképpen kötelezni kívánt mindenkit a magyar nyelv megtanulására. A közéleti funkciókat nem igényelte ugyan született magyaroknak, de a magyar nyelvismeret követelményének szigorú érvényesítése a hivatalokért folyó versengésben mégiscsak nekik jelentett volna előnyt; az értelmiség magyarul nem tudó csoportját vagy elrekeszti még a legalacsonyabb közéleti posztoktól is, vagy pedig arra kényszeríti, hogy magyar anyanyelvű honfitársainál több munkát fektessen annak a képesítésnek a megszerzésébe, amely bármi csekély hivatal megpályázására jogosítja. A liberális nacionalizmus hivatalmagyarosító koncepciója óhatatlan felingerelte a nem-magyar intelligencia egy részét, egyszersmind azzal fenyegette a más ajkú etnikumokat, hogy értelmiségük azon csoportjával, amely hivatalvágyból hajlandó lesz e