Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

városok német és zsidó polgársága, és természetesen a különböző nemzetiségű szórványtelepülések népessége. Meghajolt a liberálisok érve előtt a nemzetiségi értelmiségnek az a törpe kisebbsége is, amely a polgári jogegyenlőség élvezetéhez egyedül a magyar mozgalom útján, annak támogatásával remélt eljutni. Az egy tömbben és összefüggő területen élő, zárt közösségeket képező etnikumokat azonban az „alkotmányos" magyarosítás egymagában semmiképp se változtathatta magyarrá, és nem bírhatta rá a magyar „nemzetiség" azon formájának elfogadására, amely a közéletben magyar nyelvhasználatot igényelt. Az ilyen igény már azon a nehézkedési és ezért megtartó erőn is zátonyra futott, amely az egyes etnikumok tagjainak viszonylag magas számából adódott. Emellett a hazai népek egyike-másika saját belső fejlődésében messzebbre ért annál, hogysem vezető és hangadó rétegei feladják az önálló nemzetalkotás jogát, vagy hogy a nemzeti jogokat a polgári szabadság árának tekinthessék. E rétegek reagálása a nyelvterjesztő kísérletekre és az „alkotmányos" magyarosítás eszméjére nem hagyhatott kétséget afelől, hogy a „szabadító jogok" önmagukban aligha elégségesek az „egyetlen nemzet" elvének gyakorlati elfogadtatásához, amiből viszont következett, hogy - amint Nagy Károly megállapította - az egyenlő jogú, egyenlő törvényekkel védett néptöredékek nem fognak gyorsan és örömmel beolvadni a magyarságba. Ez újabb gondot szült a liberális nacionalizmus számára. Nyugatra tekintő-hivatkozó képviselőit a megkésettség érzése szorongatta; annak tudata, hogy „a világvégzet" órája más népeknél már „fényes delet mutat", a magyar viszont még sehol sem tart; a félelem attól, hogy a nemzet csak akkor kezdi ébredésre dörzsölgetni szemeit, amikor már késő lesz, amikor „az esthajnal terjesztgeti árnyékait" felette. Ahhoz, hogy elkerülje e sorsot, a polgári átalakulás ütemének gyorsítására lett volna szükség. Ámde a polgári jogok elővigyázatlanul gyors bevezetése mindaddig, amíg a „magyar nemzetiség" nem kellőképpen biztosított, a más ajkúak túlsúlyának, azaz a magyarság háttérbe szorulásának, sőt esetleges elolvadásának veszélyével jár. E kínzó dilemmát, amelynek malomkövei közt a liberális nacionalizmus őrlődött, Gorove a következőképpen fogalmazta meg: Alkotmányreform és nemzetiségterjesztés egyidejűleg nehéz: az előbbi árthat a „nemzetiség"-nek, a nemzetiséghez való makacs ragaszkodás viszont hátráltathatja az alkotmány reformját; a nemzetegység sok reformot követel, bármely reform kivitelezése előtt azonban annak a nemzetegységre gyakorolt hatása mérlegelendő; mindig meg kell keresni nemzetiség és reform érintkezési vonalát, és minden reform csak akkor illesztendő a „nagylétünket" előmozdító államgépezetbe, amikor az idő megszüntette ártalmát. Az átalakulás egyetlen célszerű irányelve tehát: az alkotmány bármely intézményéhez addig ragaszkodni, amíg annak ereje ad nagyobb teret és nyomatékot a nemzetiségnek, magát az intézményt viszont a nép érdekében javítani.