Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

Pár évvel később még világosabban és konkrétabban adott e problémának hangot Wesselényi. Bármennyi hibája, sőt bűne van is, írta Kossuthnak, mégiscsak a nemesség az, amelynek soraiban a magyarság csaknem egyedül létezik; ha az átalakulás e nemességet tönkre teszi, és jelentéktelenné silányítja, a helyére lépő milliók legnagyobb része már nem lesz magyar; a nemességen belül magyar a többség; ez teszi lehetővé, hogy az ő nyelve és nemzetisége álljon a többié felett; ha azonban nem-magyarok fogják alkotni a joggal bírók többségét, megváltozik a helyzet; ha tehát a magyar nemesség vagyoni és jogi jelentőségének hirtelen „akár csak tenta, akár vér folyta közti" forradalommal, de a magyar nemzetiség kellő biztosítása nélkül szakad vége, „rác, oláh, tót leend az utódja, ezekből alakulandván a jogokkal s tulajdonnal bírók nemzete, ez a többségé, azaz szláv leend". Ezért a reformokban, jog- és tulajdonadásban nagy óvatosságra van szükség: „okos kímélése a nemzetiségnek a nemességben, s a nemességnek a nemzetiségért". Ismétlése volt ez annak a tanácsnak, amelyet már 1842-ben adott: minden reformkérdést a nemzetiség szempontjából kell fejtegetni, mert az mindenen „veres fonal gyanánt" szövődik végig. Végeredményben - amint Aradból írták a Hírlapnak: - a liberális reformerek kitűzött és megvalósítani vágyott elvei „észjogban s örök igazságban" gyökeredztek, de „sokakat" gyötört közöttük az, hogy az eszméik által és szerint valósuló jövő tükrében nem látták tisztán „az átalakult nemzet valóságos képét". Nem volt alaptalan a probléma, amelybe a liberális nacionalizmus ütközött. Hívei óhajtották a polgári szabadságjogok általánossá tételét, mert kettős rendeltetést tulajdonítottak neki: egyrészt az emberi jogegyenlőség igazságos - mert természetjogból fakadt - eszméjének gyakorlatra váltását, másrészt éppen ezáltal a nemzet - mint az osztálynál szélesebb közösség - erősítését. Magyarország sajátos etnikai viszonyai folytán azonban e két rendeltetés közt nem állt fenn kölcsönös érvényesülésüket biztosító harmónia: A szabadságjogok kiterjesztése a jogfosztottak magyar nyelvű millióit ösztönözhette a saját etnikumukra épülő és egyetlennek minősített nemzet támogatására, a más ajkúak esetében azonban azzal a kockázattal járt, hogy ugyanezen nemzetnek éppenséggel nem szilárdítását, hanem súlya csökkenését, azaz gyengítését eredményezi. E jogos aggodalom először is óhatatlanul fékezően hatott vissza ugyanarra a reformmozgalomra, amelynek részesei mindenképpen bizakodni szerettek volna abban, hogy az alkotmány kitárása a más ajkúakat is megnyeri a magyar nemzetiség számára. Mérsékelte ütemét és lendületét, mert annak folytonos latolgatására intett, hogy az éppen szóban forgó, a nép javát közvetlenül vagy áttételesen szolgáló újítás nem megy-e a nemzetiség rovására. Továbbá^ arra sarkallta, hogy a jogmegosztással párhuzamosan, sőt azt megelőzve találjon és alkalmazzon oly törvényesített vagy társadalmi eszközöket-módokat, amelyek segítségével a magyar nem-