Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

erősítésének és terjesztésének igényével kapcsolta egybe, amikor kiadta a jelszót, hogy „az egyéni erőknek teljesen szabad kifejlést engedő polgári szabadság és e szabadságot biztosító alkotmány, amely a kifej lő erőket egy nemzetiségre pontosítsa össze". Képviselői hol reménykedtek, hol kétkedve, ám önáltatással is reménykedni akartak benne, hogy e kettős követelményű feladat önmagában hordja megoldását. Tudták, hogy a más ajkúak gyűlölik az adott alkotmányt, de eleinte úgy vélték, hogy ellenszenvük csak azért visel nemzetiségi színt, mert az alkotmány magyar; ellenszenvük valódi forrását abban látták, hogy e más ajkúakat földbirtokból, hivatalból, törvényhozásból kirekesztette a zömében és így jellegében is magyar nemesség monopóliuma, ezért az ellenszenv „az alkotmányos különbségek" megszüntetésével eloszlatható. A szabadság állapította meg Gorove - mindenkinél „hatalmas érdek leend arra, hogy magát azon nemzet tagjainak vallja, amelyből az kifolyt, s mellyel általa összeforradott"; a nemzetiség elfogadtatásához tehát olyan alkotmányreform kell, amely minden polgár számára vonzó, amely mindenkit „legtöbb kedvezésekkel" áraszt el, és így elegendő érdekkel köt a hazához; a nemzetet pedig éppen az szilárdítja leginkább, ha „magyar honpolgárnak lenni, a privát érdekek közé elvegyült". Nagy Károly szerint is ahhoz, hogy a más ajkúak a magyar nemzetbe lépjenek, szükségesek a „szabadító jogok; amelyek szabadságon és nem szokáson (mint a nyelv) alapulnak", és amelyek eltéphetetlen kötelékekkel fűzik őket az ország intézményeihez. Szontagh ugyancsak azt hirdette, hogy az alkotmány megnyitásával vonhatók és vonandók „nemzetiségünk érdekébe" mindazok, akik iránta „most még vagy idegenek, vagy részvétlenek". Kossuth kezdetben szintén abban a tévhitben volt, hogy a nemesség óriási többsége úgyis magyar, a más osztályokhoz tartozó nem-magyarok pedig, „csak vétessenek némileg tekintetbe szellemi és anyagi érdekeik", keveset törődnek vele, hogy unokáik „egészen magyarok leendenek". A liberálisok számtalan változatban - egyben osztályuk és önmaguk meggyőzése szándékával - ismételgették azt a gondolatot, hogy a polgári szabadságjogok megadása mindenkinek, tehát a nemesség lemondása a maga osztályuralmáról azért is erősítése a nemzetnek, mert a más ajkúak ezen az úton késztethetők saját nemzeti aspirációik elaltatására, a magyar „nemzetiség" elfogadására, sőt igenlésére, hiszen a reformok jótékony következményei vágyat ébresztenek a magyarosodás iránt. E teóriában, amely szabadságjogokkal kívánt magyarosítani, a realitás illúzióval keveredett. A magyarosítás e módja eredményes volt és lehetett azoknak a más ajkúaknak az esetében, akiknek szétszórtságuk, saját etnikumukból kiszakadásuk folytán, tömegbázis és mögöttes terület, tehát a külön nemzetté fejlődés több feltételének hiányában az önkéntes asszimiláció akár egyénileg, akár rétegméretekben többet ígért nemzetiségük törik-szakad fenntartásánál. Közéjük számított a magyaroktól környezett