Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez
A magyarországi társadalom adott etnikai összetételéből az következett, hogy a nemzetet akaró magyar erők liberalizmusa tulajdonképpen olyan jogfosztott tömegnek kívánt polgári szabadságot, amelynek valamivel több mint fele más ajkú etnikumokhoz tartozott, ennek folytán e szabadsággal elvileg inkább e más ajkú népesség súlya-jelentősége növekedhetett. Ugyanezen erők nacionalizmusa értelmében viszont a szabadság megadásának oly nemzet erősítését kellett szolgálnia, amely befogadóan ugyan, de magyar. A személyi jogegyenlőség bármely, egy adott területet összefüggően lakó etnikum számára - termelőerői fejlettségének meghatározott szintjén - szükségképpen hatalmas eszköz és óriási lépés önmaga külön nemzetté emeléséhez: ezzel az új, személyileg egyenjogú tagokból alakuló közösséggel viszont új igények születése, majd jogokká válása jár együtt, amelyek nem személyhez, hanem e közösséghez: a nemzethez kapcsolódnak, és csak általa, csupán kollektív formában gyakorolhatók, mint az önigazgatás vagy az államalkotásig is terjedhető önrendelkezés. A polgárosodás magyar zászlóvivői az ország minden etnikuma számára akarták az egyéni polgári szabadságot, holott ennek a fejlődés belső logikája folytán szükségszerűen azt kellett eredményeznie, hogy ezen etnikumok külön nemzetekké alakulása gyorsul meg. Ugyanakkor a liberális nacionalizmus azzal, hogy szigorúan ragaszkodott az ország területi integritásához, az országon belül pedig a magyaron kívül egyéb nemzetet nem ismert el, más ajkú honfitársaitól eleve elvárta azoknak a kollektív, az etnikumhoz kapcsolódó jogoknak feláldozását, amelyeknek ők birtokosai még nem, hanem legfeljebb várományosai voltak, amely jogoknak születésében a jogegyenlőség meghirdetésével és kívánásával maga is közreműködött, és amelyek valójában önmagának az egyenjogúságnak eszméjéből következtek. Az „érdekegyesítés" programja a zömében feudális nemzet tagjaitól egyéni előjogaik feladását igényelte, de új tartalmú nemzeti jogaik megtartása, illetőleg kiteljesítése mellett, a jogtalanok nem-magyar etnikumú tagjainak számukra is elsődleges fontosságú egyéni szabadságjogokat kínált, ám a tőlük elválaszthatatlan, mert rájuk épülő, saját etnikumukhoz kötődő nemzeti jogok nélkül A nemzetté fejlődés feltételeinek tágítása minden etnikum számára azzal, amit a polgári szabadság az egyén számára jelent - ugyanakkor megelőzése annak, hogy a magyaron kívül más etnikum is saját kollektív jogokat bíró, külön nemzetté váljon az országban -, ebben állt a liberális nacionalizmus belső, áthidalhatatlan ellentmondása. Amit szükségképpen még csak tetézett az a körülmény, hogy egynémely, például a hivatalviselési vagy részben a tanulási szabadságjog, ha az a gyakorlatban - mint a liberalizmus óhajtotta - csak az egyedüli nemzetnek nyilvánított magyarság nyelvén érvényesíthető, a magyar etnikum tagjainak jelentett - az elvi jogegyenlőség ellenére is - előnyt. A liberális nacionalizmus gigászi feladatot tűzött maga elé, amikor a polgári jogegyenlőség behozatalának szándékát egyetlen nemzet: a magyar
