Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

ugyan eszményi történeti személyiségnek, az egyetlen magyart, akinek hadát Bécsnek büszke vára nyögte, sőt szobor felállítását is kezdeményezik néki. Számukra azonban Mátyás nem csupán a nemzeti hatalom szimbóluma: mind gyakrabban hivatkoznak rá, hogy az ő korában még — vagy már újra — felfedezhető a nép a megyegyűléseken, a nemesség pedig igazgatási adót fizet. És ebben a táguló történeti tudatban a nemrég még kiátkozott Martinovicsék — a Hírlap szavaival — a polgári szabadság első, tiszteletet érdemlő mártírjaiként kapnak helyet. Ugyanakkor múltértelmezésük már kritikai elemeket is tartalmaz: nemcsak a henye, csupán önmagukkal törődő elődöket, hanem még a nagy Mátyást is megrovás éri, mert külpolitikai ambíciói miatt a belső gondokra nem fordított elég figyelmet. Mindez jele annak, hogy nemzet és haladás a liberalizmus történeti tudatában is egyesülni kezdtek. Persze, a liberális nacionalizmus múltszemléletében a hangsúly az új elemek bevonulása ellenére is a régi nagyságon maradt, hiszen a hajdan és a jelen szembesítése mitsem vesztett időszerűségéből. Mert az egykori dicsőség hangoztatása az önserkentésen túl egyszersmind bizonyítás akart lenni, mégpedig elsősorban Ausztria előtt; bizonyítása annak, hogy a magyarságnak van saját története,, volt jelentős történeti szerepe, mindebben pedig ereje és tehetsége nyivánult meg, amely most szunnyad ugyan benne, de számára belépő a jövőbe, és olyan súlyt kölcsönöz neki, amellyel számolni kell. Múltidézés közben azonban előtérbe került a liberalizmus zászlóvivőinek szemléletében annak a gondolatnak fontossága is, hogy a hazai népek közül - a horvát kivételével - egyedül annak a népelemnek volt önálló politikai történelme, volt és van állama és saját politikai léte, továbbá e létet mindmáig megőrző ereje, amely a feudális nemzetnek is meghatározó jelleget adott, tehát a magyarnak. E nézetből, amely önmagában részben meg is felelt a valóságnak, jutottak el a liberális nacionalizmus magyar képviselői arra a következtetésre, hogy történetiség, államiság, politikai lét és erő olyan elemek, amelyek építőkövekül szolgálhatnak a számukra kívánatos, mert általa nemzetté csak az ő népiségüket deklarálható nemzetfogalom megalkotásához. Gorove 1841-ben még azzal az indokolással vélte a magyarságot az ország egyetlen nemzetévé nyilváníthatni, hogy száma, értelme, az általa összefüggően lakott terület legnagyobb erőt neki kölcsönöz; benne található „a nagyságnak, a hatalomnak legtöbb csírája", így „e hazában magyar nemzetiségnek kell létezni", amelynek tagjaivá az egyének Jog, szabadság, alkotmány által lesznek". Stuller Ferenc 1842-ben a Hírlapban már tovább ment. Szerinte „a nemzetiség egy históriai factum", mert valamely népnek kizárólag csak akkor lehet „nemzetisége", ha tagjait a nyelven kívül „közös alkotmány, közös érzelmek, közös érdekek, a haladásnak és kifejlődésnek közös szüksége, az együtt átélt nagy kor közös emlékezései kapcsolják össze", vagyis „a nemzetiség anyagi és erkölcsi erőt, a művelt-