Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

melyik az, amely az egységes nemzet megteremtésére, jellegének meghatározására, nyelve pedig a nemzet államnyelvévé emelkedésére hivatott. A liberális nacionalizmus magyar képviselői - miután a kérdés eleve vagy-vagyot kívánt - természetszerűleg csakis azt válaszolhatták, hogy a magyar. Az ő álláspontjuknak adott más fogalmazásban hangot Kossuth: „Kié a hon, amelyről szó vagyon? A magyaroké." De miért? Véleményük szerint azért, mert a hazai népek közül egyedül a magyarság rendelkezik olyan ismérvekkel, amelyek egy népet nemzetté tesznek. Mi hát akkor az a nemzet, amelyből polgári nemzet a jogegyenlőség életbe léptetésével válik? Ez az indokolt kérdés olyan nemzetfogalom kialakítását követelte, amely alkotóelemeinek összességével Magyarországon egyedül a magyarságra illik, de amelynek alapján az ország többi népe is ennek a magyarság által meghatározott, tehát magyar nemzet részének tekinthető és tekintendő, azaz amely szerint Magyarországon kizárólag magyar nemzet él, és a haza minden lakosa ennek tagja. E felfogás szerint nemzet csak több ismérv egyidejű megléte esetén létezik, következésképpen a nyelv azonossága önmagában nem változtat valamely közösséget nemzetté. „A nemzetiség nem csupán nyelvből áll" - hangoztatta Gorove. „Egy országot egyidejűleg csak egy nemzet lakhat - írta Nagy Károly -, de többféle nyelv létezhet." „A nyelv maga nem nemzetiség" - hirdette Kossuth -, ám „nemzeti nyelv nélkül nemzetiség sincs". Szontagh szerint pedig „a nyelv nem fő a nemzetnél, de egyéniségére és jellemére nézve legfontosabb". A nyelv a liberális nacionalizmus ideológiájában a nemzetnek oly elengedhetetlen tartozéka, hogy nélküle nemzet sem létezik, egyedül viszont semmiképp sem nemzetteremtő tényező. Azokat a tényezőket, amelyeknek összessége alapján a magyarság az ország egyetlen nemzetévé nyilvánítható, illetékessége arra, hogy eszmeileg a polgári átalakulást követően is ő maradjon a nemzet, igazolható, a nemesi liberalizmus a magyarság múltjában, hajdani és jelen szerepében találta meg. A múlt egyidejűleg jelentett számára erőforrást, amelyből nemzetteremtő vállalkozásához egy nagy birodalomba tagolt hazájának függősége ellenére biztatást-bátorítást meríthetett és kínálhatott fel neki oly indokokat, amelyekre hivatkozva saját népelemének igényelhette a nemzetteremtés kizárólagos jogát. A régi nagyság és dicsőség emlegetése nála nem üres vagy éppenséggel lefegyverező nosztalgia: valójában múlt és jelen olyan szembesítése, amely kimondva-kimondatlan cselekvésre ösztönöz; a magyar történelem tényleges vagy vélt hősiességét felmutató szakaszainak visszaidézése részben a tettek hiánylása a jelentől, részben pedig annak a hitnek meggyökereztetése kíván lenni, hogy ilyen múltú nemzetnek a jövőben is van rendeltetése és hivatása. A liberális nacionalizmus legjobb képviselőinek történeti tudata azonban a negyvenes évek elején már nem ér e ponton véget. Mozgalmuk Mátyás királyt tekinti