Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

és a reformkornak csak az a dicsőség jut, hogy „az emberi tökélybülés munkáját egy lépéssel elősegíté". E lépésre vállalkozott a liberálisok első nemzedéke; a kor uralkodó eszméit az emberi jogegyenlőségben, vagy más szóval az ember gazdasági és politikai szabadságában, továbbá a „nemzetiség"-ben látta, és ezek gyakorlati érvényesítéséért indult harcba. A nemesi liberalizmus az emberi „tökéletesedésnek" azt az útját, amelyet a francia forradalom formailag jelentett, elvetette ugyan, a forradalom eszmei tartalmának azonban nem fordított hátat, sőt elvkészletét jórészt egyenesen a felvilágosodás gondolatköréből vette át. A forradalmat iszonyatosnak-kárhozatosnak bélyegzett kinövései és a nemesség megsemmisítése miatt elkerülendőnek és megelőzendőnek hirdette, de mint eszméket hordozó mozgalmat „nagyszerűnek" tartotta, és oly elvek harcának fogta fel, amelyeknek képviselői túlzásokba esve követtek el súlyos vétkeket a folyton változó front mindkét oldalán. A történelemből és a francia példán azt tanulta, hogy a nemesség, amelyből másutt sehol sem szivárgott „demokratikus elem" az államéletbe, az idők parancsának nem önként, hanem csak akkor adta meg magát, ha „a diadalt magukban hordó erők" kényszerítették reá, e kényszerítés pedig a nemesség pusztulásával volt-lehetett egyértelmű. Mivel Magyarországon a demokratikus elem „fészkét", egyszersmind a legfőbb kényszerítő erőt jelentő „vagyonos, értelmes középosztály": a polgári rend hiányzott, a társadalmat átfogó válság pedig, amely az uralkodó osztály mind szélesebb rétegeit szorongatta, cselekvésre, kiútkeresésre intett, a nemesi liberálisok arra a következtetésre jutottak' hogy a középrend hiánya lassítja ugyan a társadalom válságára megoldást hozó polgári átalakulást, de ugyanez teszi lehetővé az átalakulásnak reformok által eszközölhető, békés, végveszélyt a nemességre sem idéző formáját. Abban reménykedtek, hogy a feudalizmus tarthatatlansága a nemesség többségét előbb-utóbb a polgári rend igenlésére viszi; beláttatja vele, hogy a reform az ő jelen és jövendő érdekeit is szolgálja, de neki érdeke a reform békés formája is, amely azzal biztosítható, ha önként lép a társadalmi rend változtatásának útjára, egyszersmind kézben tartja a reformok irányítását is. Mert az átalakulás megkerülhetetlen korkövetelmény: mindenképpen bekövetkezik; ám hogy milyen formában, az eldöntőén éppen a nemesség sorsára hat ki. A liberálisok „a kis kényurak nagy testületét", amely a külföld szemében - és zömében ténylegesen is - a nemesség volt, a történelemben addig egyedülálló kísérletre buzdították: ő maga vigye végbe „békés, nyugalmas úton" „az átalakulás nagy munkáját", hogy elkerülje saját megsemmisülését Arra, hogy a liberalizmus legmesszebbre néző, a mozgalomnak irányt adó képviselői társadalmilag mi mindent értettek már a negyvenes évek elején a „békés átalakulás teljességén, a követjelentések és követutasítások, a megyegyűléseken felmerült és megtárgyalt indítványok, az 1840-i diétáról kiküldött választmányok vitái, a legfontosabb kívánalmakat egy-