Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

II. A magyar nemzeti mozgalom és viszonya az ország más ajkú népeihez

II. A MAGYAR NEMZETI MOZGALOM ÉS VISZONYA AZ ORSZÁG MÁS AJKÚ NÉPEIHEZ 1. A LIBERÁLIS NACIONALIZMUS MIBENLÉTE ÉS NEMZETFELFOGASA A birodalmi kormányzatnak az alkotmányossághoz 1840-ben történt legalábbis átmeneti - visszatérését, valamint azt a körülményt, hogy a kormányszervek egyelőre nem kezdeményeztek, hanem a törvényesség őreinek szerepét öltve magukra, csupán állást foglaltak a felmerült eseményekkel - vagy jelenségekkel - kapcsolatban, magyar oldalról különféleképpen értelmezték. Azok, akiket a meghátrálásra kényszerült terrorpolitikával csupán a rendi szabadságjogok védelme fordított szembe, a „kibékülést" úgy könyvelték el, hogy uralkodó, kormány és nemzet a rendi jogok védelmének talaján találtak egymásra, és be is érték ennyivel. Mások - köztük gróf Széchenyi István — az abszolutizmus visszakozásában a kormány reformkészségének bizonyítékát látták, és ezért a továbbiakban időszerűtlennek, sőt károsnak tekintettek minden olyan ellenzékieskedést, amely jogot formál a politika alakítására. A tegnapi liberális oppozíció zöme viszont azt remélte, hogy az általa igényelt reformoknak a központi hatalom legalább nem állja útját, ha maga óvakodik is az ország javát szolgáló változtatások beindításától. Az ellenzék e része nem mondott le arról, hogy kezdeményezőén és cselekvően vegyen részt a reformoknak, azok sorrendjének, ütemének és mélységének meghatározásában. Az 1840-es követő évek viszonylag szabadabb légkörében, mindenekelőtt a Kossuth Lajos szerkesztette Pesti Hírlap hasábjain, de a fénykorukat élő megyék gyűlésén is a „mit" és „hogyan" kérdései közül folyt az eszmecsere és vita; azon kérdések közül, amelyekből végül koncepciónak, illetőleg programnak kellett összeállnia. Egyebek közt - de korántsem utolsósorban - annak tisztázását is sürgették a változó körülmények, hogy a jövőben milyen viszonyt alakítson ki a magyarság a vele egy hazában élő más ajkú népekhez, valamint ahhoz a Habsburgbirodalomhoz, amelynek saját országa is része volt. E kettős feladatnak a magyar liberalizmus ugyancsak a negyvenes évek első felében tett eleget. Más kérdés, hogy valóban a legjobb megoldáshoz iutott-e el. Az ember - állapította meg 1842-ben a Pesti Hírlapban Szontagh Gusztáv - sohasem a végtelenségnek épít: új formákat és új „társasági eszméket" szül; „a mindenható idő" elsodorja egykor azt is, amiért a 19. század reformerei fáradoznak; korukat „még emberibb kor váltandja fel",