Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Tulajdonképpen a Dessewffy Aurél által megjelölt ösvényen haladtak a konzervatívok, amikor a kormányhatalom erősítésének szükségességét hangoztatták, és az újkonzervatív érdekeknek megfelelően tevékenykedő kormány eljárására pedig a többségszerzés útján kívánták ráütni a törvényesség és alkotmányosság pecsétjét. A hogyanra részletes receptet egyelőre nem adtak, több vonatkozásban azonban konkrétabbá fejlesztették Dessewffy koncepcióját. Hivatkoztak arra, hogy a vagyonosabb nemesség jó része, amelyet elrémített a váltótörvény alkalmazását követő csődök sorozata, mérsékelt, a feudalizmus alapjait nem érintő, azaz konzervatív reformokkal, illetőleg ily reformok ígéretével leválasztható a liberálisokról. Sürgették a főispánok jogkörének és hatalmának oly értelmű bővítését, amely révén „a megyék foglyaiból" „a kormány karjaivá" lehetnek. Szerintük e két mód segítségével a megyékben változtathatók meg fokozatosan az erőviszonyok. Újra meg újra javasolták, hogy az uralkodó fejedelmi hatalmánál fogva még a diéta előtt önmaga rendezze a városok országgyűlési voksjogát, azaz adjon nekik több szavazatot; ezzel meggátolhatja, hogy a városok az ellenzék karjaiba vessék magukat, megelőzheti, hogy a szerkezetükben az ellenzék tervei szerint átalakítandó városok „demokratikus" elemeket küldjenek a diétára, és az alsóházban megnövelheti a kormányt támogató követek számát. Végül előhozakodtak azzal a gondolattal is, persze szigorúan csak a kormányközegek előtt, hogy a király részben meghatározott intézmények kormányhű vezetőit nevezze ki a főrendiház állandó tagjaivá, részben a mindenkori diétára alkalomszerűen hívjon be a felsőházha megbízható személyeket. Ezzel az eljárással - mondták a konzervatívok -, amelyre az uralkodónak joga van, kihúzható a talaj azon liberális érv alól is, hogy a mágnások táblája csak az arisztokrácia szűk kasztját és a kormányzatot képviseli. Politikailag úgy kívánták a konzervatívok szorosabbá fűzni Magyarország és az osztrák császárság kapcsolatát, hogy a törvényhozásra jogosultak többségének meghódítása révén a magyar - konzervatív és kollegiális - kormányzatra az alkotmányosság fügefalevelét akasztják, a monarchikus elv védelmének jelszavaival pedig legalizálják a birodalmi vezetés beleszólásának tényét Magyarország kormányzatába. Ők semmi ellentmondást sem találtak abban, hogy Magyarország a közjogi státusát meghatározó két alaptörvény egyike szerint elválaszthatatlan az örökös tartományoktól, másika értelmében viszont független és önálló; a tényleges gyakorlatról pedig azt állították, hogy benne mindkét elv bármelyikük sérelme nélkül érvényesül. A két sarkalatos törvény közül mégis a Pragmática Sanctiónak adták az elsőbbséget, és arra agitáltak, hogy Magyarországnak azt a helyzetét, amely belőle származik, el kell „minden következéseivel", azaz a birodalmi kormányzat magyarországi befolyásával együtt, fogadnia. Gondolatmenetük e befolyás törvényességét és jogosságát éppen a Pragmática Sanctióból vezette le. E szerint Magyarország és az örökös