Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Kossuthék által már korábban felkarolt - politechnikum ügyével, és a csajkáskerület kisszerű reformjával hozakodott elő nála, nem jutott vele semmire. A bécsi út egyetlen eredményének csupán azt könyvelhette el, hogy nem emeltek kifogást a politechnikum érdekében tervezett agitációja ellen. Április végén Jósika kikottyantotta előtte Metternich valódi véleményét: Széchenyi, ha nem is pozitív, de legalább negatív nyereség a kormányzat számára. A kancellár megjegyzése kifejezte: előnynek tartja, hogy Széchenyi odahagyta a reformellenzéket, egyebekben azonban nem számol vele, mert nem vár hasznot tőle. Széchenyi is levonta a következtetést: „Nem akarnak, nem használnak engem, de megzsibbasztani nem fognak." A kormányzat elutasító magatartása, amely ugyancsak közrejátszott abban, hogy Széchenyi halogassa politikai reformprogramjának körvonalazását, elkeserítette, Magyarország és az összbirodalom viszonyáról vallott nézeteiből azonban nem ábrándította ki őt. A reformellenzék elsődlegesen külpolitikai okokból kívánatosnak, Széchenyi főleg osztályindítékokból az arisztokrácia politikai vezérszerepének őrzése végett, valamint a birodalmi piac lehetőségei miatt és. ve le az agrárkapitalista fejlődés biztosítása érdekében — szükségesnek tartotta az összmonarchia együttmaradását. Indítékaik eltéréséből következett, hogy a birodalom és Magyarország kapcsolatát szabályozó és törvénybe foglalt elvek közül másból indult ki Széchenyi, és másból az oppozíció. Széchenyi a Pragmática Sanctióra helyezte a hangsúlyt, amely szerint az örökös tartományok és Magyarország a Habsburg-háznak elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtokolt országai, és ennek alapján vallotta, hogy Magyarország a vele házasságra lépett örökös tartományoktól jogszerűen nem is szakadhat el soha. Az ellenzék viszont elvileg azt az 1790:10. törvénycikket tekintette mérvadó jelentőségűnek, amely szerint Magyarország, még ha az örökös tartományoktól elválaszthatatlanul birtokolja is a dinasztia, saját állami léttel és alkotmánnyal rendelkező, kormányzatában független, tehát semmi más országnak vagy népnek alá nem vetett ország, ennek értelmében pedig az osztrák császárság közjogilag még akkor is külföld Magyarország számára, ha uralkodójuk egy és ugyanaz. Vagyis az ellenzék szerint az a döntő, hogy kinek a fején van a magyar korona; a két ország társulása csupán következmény és nem alap; ezért alkotmány- és nemzetellenes, aki felcseréli a kettő logikai sorrendjét. Széchenyi - kiindulópontjának folyamányaként - agitációjában is folytonosan azonosította a birodalmi kormányt, az udvart és az uralkodót, az ellenzék viszont közjogilag megkülönböztette és elkülönítette őket. „A magyar - írta Nagy Károly - teljes bizalommal, tisztelettel és szeretettel viseltetik felszentelt királya eránt, de a kormányt felelősség terhe alá vonandja, ha alkotmányos nemzet akar lenni." Az eltérő megközelítésből eredt továbbá, hogy a birodalom nemmagyar országainak külön érdekeit az ellenzék - éppen az összmonarchia