Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

fenntarthatósága végett - csak tekintetbe kívánta venni, Széchenyi viszont alkalmazkodni is hajlandó volt hozzájuk, és ebben semmi jogfeladást nem látott. Felfogása e ponton a konzervatív, illetőleg újkonzervatív szemlélettel találkozott; különbözött viszont tőle abban, hogy Széchenyi ragaszkodott az alkotmányossághoz, pontosabban : annak mellőzését csak végszükség esetén tudta elképzelni, vagyis lehetőleg alkotmányos úton kívánt eszközölni minden változtatást, ideértve az olyant is, amely kívülről fűzi szorosabbra Magyarország és az örökös tartományok kapcsolatát. Mert Széchenyi nemcsak a birodalom összetartásának, hanem gazdasági vonatkozásban részei további közelítésének, a birodalmi egység erősítésének híve is volt, abban a meggyőződésben, hogy ez az egésznek javát szolgálja. Igaz, 1842 elején a vámunió ügyében Deáktól kért tanácsot, sőt írásba is foglaltatta vele ellenérveit, de mindezt csak taktikai puhatolódzásból tette. Hiszen ugyanekkor csupán elsietettsége miatt, nem pedig elvileg kárhoztatta Lunkányiéknak a német vámszövetséget és a magyar-osztrák vámsorompó lebontását igenlő soproni kezdeményezést. Lunkányit arra oktatta ki, hogy semmi nem követelhető addig, amíg a nemzetnek — új alapokra helyezése útján - elszigeteltsége meg nem szűnik, és amíg taktikában és cselekvésben nem alakul ki egység; ennek értelmében szólította fel annak híresztelésére, hogy „valaki", egy magas állású személy - azaz ő - a vámunió eszméjét „igen jónak, de idő előttinek", ezért egyelőre reakciót keltőnek tartja. Hasonlóképp gazdasági megfontolások formálták Széchenyi Fiumét illető állásfoglalását, amely ugyancsak Ausztria és Magyarország gazdasági érdekei nivellálásának igényét tartalmazta. Miért Fiume? — tette fel a kérdést önmagának a magyar külkereskedelem és a tengeri kikötő körül zajló viták idején. Hiszen a vám ott is akkora, mint az osztrák Triesztben, így Fiume legfeljebb Zalának lenne előnyös. Széchenyi következtetése: a kettő közül csak az jöhet számításba, amelyiknek jobb a kikötője, amelyikben több tőke forog, és amelyik könnyebben közelíthető meg, azaz: Trieszt. Noha Bécs mit sem árult el terveiből Széchenyinek, ő tényleg nem hagyta magát megzsibbasztani. Folytatta a polémiát a Pesti Hírlappal, és újabb fél évre vállalta, hogy a Jelenkor cikkírója lesz. 1843 júniusának derekán újra beszélt Metternich kancellárral és Gervayval, júliusában pedig •- a diéta megnyitását követően két hónappal - hosszú vívódás után most már írásban tett kezdeményező lépést a kormány felé: emlékiratban körvonalazta és elfogadásra ajánlotta politikai stratégiájának alapelveit. Az emlékirat szerint a birodalom vezetése korábban néhány egyszerű alapelvre szorítkozva irányíthatta a bonyolult osztrák államgépezetet, mert egyfajta terv, illetőleg tendencia szerint cselekedett: közvetlen vagy közvetett eszközökkel, de a fokozatos centralizációra, népeinek elnemzetietlenítésére és beolvasztására törekedett. Ezért minden magyar tudta, hogy támogassa-e a kormányt, vagy távol tartsa tőle magát. A nemzet azon