Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

bizonyára több ok játszott közre: Széchenyi nem tisztázta önmagában, hogy valójában mi mindent akar, mert a kormány elvi megnyerését és az oppozíció letörését tartotta a teendők legfontosabbikának, és mert nem ismerte a kormány szándékait, így pedig óvakodott nyilvánosan előhozakodni bármivel, hiszen nem tudhatta: összhangban áll-e a birodalmi vezetés terveivel. Hirdette, és híresztelte, hogy amit Wesselényi erőszakkal akart a kormánytól kicsikarni, azt ő szép mondásokkal fogja tőle „kicsiklandozni". Hogy mit, azt egyelőre nem árulta el. Ezért kérdezhette joggal Nagy Károly: talán a magyar függetlenséget? és állapíthatta meg: képzelhető, „miként örül a kormány Széchenyi csiklandozásain". Azt mindenesetre felmérte Széchenyi, hogy csak olyasmi „simogatható" ki az udvarból, amire egyébként is hajlamot érez. Ezért tért ki - cikkírói elfoglaltságára hivatkozva - még 1843 elején Jósika Samu azon javaslata elől, hogy a birodalmi vezetés számára vesse papírra elgondolásait. Helyette azt ajánlotta tanácsadója figyelmébe, hogy olvassa és mérlegelje a Jelenkorban publikált cikkeit, akkor megérti, hogy miért a publicisztikával és miért az újságban boncolgatott témákkal kezdte. Egyszersmind kifejezte azt a véleményét, hogy a legszebb és mindenképp legpraktikusabb lenne fátyolt borítani a múltra, megtárgyalni a ma, a holnap és a jövő teendőit, valamint azt, hogy miképp lehetne legcélszerűbben felhasználni az ő személyét. Ugyanakkor tanácsot, tettleges segítséget és azt kérte Jósikától, hogy képviselje Metternichnél, cikkeit pedig fordítsa le a kancellár számára. Nem tudni, hogy Jósika milyen tanácsokkal és intésekkel szolgált neki. Széchenyi megígérte: figyelmeztetéseit, annak kivételével, hogy kevesebbet írjon, követni fogja. Tollával azonban nem tud takarékosan bánni, mert ha már egyszer hozzákezdett, ki kell öntenie magából mindent, ami éveken át felhalmozódott benne. Mindenesetre a kormány úgy tett, mintha Széchenyi javaslatait várná, Széchenyi pedig a birodalmi vezetés elképzeléseit szerette volna megismerni. Bécs azonban hallgatásba burkolózott; Jósikától is csak tanács érkezett, nem pedig Metternich koncepciójának ismertetése. Széchenyi újra ingadozni kezdett a remény és a csüggedés között: lehet-e a kormányra és arra számítani, hogy összefoghatnak egymással. Hiszen egyrészt oly híreket hallott, hogy a felső vezetés intésére mindent átenged a cenzúra, ami ő ellene beszél, másrészt Jósika szűkszavúságából és célzásaiból arra következtetett, hogy Metternichnek nem nagyon tetszenek az ő Kossuth-ellenes cikkei, amelyeket Jósika szorgalmasan németre ültetett a kancellár számára. Mindezt már-már hajlandó volt annak tulajdonítani, hogy a kormány valójában szégyenkezik: azt hitte, hogy Kossuth a karjaiba kerget minden gazdagot, és akkor jött ő, aki sem a Madarászokkal, sem egyoldalúan Metternichhel, hanem az alkotmány útján óhajt haladni.