Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Vagyis Széchenyi — a konzervatívokkal egyezően — nem a retrográd erők, hanem a háziadó vállalására szakadatlanul buzdító Kossuth számlájára írta, hogy a nemesi többség egyelőre nem volt hajlandó adómentességéből engedni; azzal a furcsa okoskodással igyekezett nyakába varrni a kudarc ódiumát, hogy az ő agitációja bonyolította össze a kérdést, és kockáztatta hosszú időre annak sikerét. A vita során Széchenyi többször is, de mindig csak általánosságban szögezte le, hogy ő akarja a vagyonarányos teherviselést, a törvény előtti egyenlőséget, és óhajtja, hogy Hunniában senki se legyen „a közpolgárság"-ból kizárva, hanem mindenkinek legyen hazája. De elhatárolta magát azoktól az entuziasztáktól, a lelkesedés által mérhetetlenül elkapottaktól, azaz Kossuthéktól, akik az ő véleménye szerint „egy széllel, minden részbeni kikötés nélkül" vágynak célhoz és révbe érni. ö azon „becsületesek" közé számította magát, akik tekintetbe veszik az alkotmány roskatag állapotát, a magyar nemzet létének kétességét, összeköttetését olyannyira heterogén elemekkel, valamint a társadalmi válaszfalakat, és ezért „többször megpihenve", a fokozatosság eszméjének szigorú megtartásával kívánt eljutni a célhoz, amelyen innét maradni tespedés, továbbnyargalni anarchia. Ám a cél kijelölésére és a fokozatosság szakaszainak meghatározására mind az ifjúságot, mind „a népet tömegben" - ide értve a megyei nemesség tömegeit is - intelligenciahiány ürügyén „teljességgel" illetéktelennek nyilvánította. Álláspontját a „mindent a népért, de semmit általa" formulában summázta, és Kossuthék fejéhez vágta: hasztalan erőltetik a népfelség eszméjét, mert ilyesmi Magyarországon nem létezett és nem is lesz soha. Vádolta Kossuthot, hogy manipulál a nép fogalmával; számára a tömeg felséges közvélemény, ha segédkezik ártalmas terveiben, amely előtt le kell borulni; ám rögtön Tyúkod és Csenger, ha átlát szándékain és ellenük fordul, ö a maga elveit és eljárását — saját kifejezése ez - nem a lármázókkal, hanem a határozókkal kívánta megszerettetni, mert „inkább a minőséget", „mint a mennyiséget" tartotta üdvösnek a honra. Széchenyi mindezzel azt fogalmazta meg, hogy egyrészt lassúbb ütemű átalakulást óhajtott, mint amilyent Kossuthék szándékaiban - teljes joggal - feltételezett, másrészt a politikai döntéseknél változatlanul csak az arisztokráciát, illetőleg a birtokososztály felsőbb rétegeit, tehát a vagyonhoz kapcsolt társadalmi elitet akarta aktív szerephez juttatni. Mindezekhez még - látszólag ésszerű - érveket is csokorba szedett;igaz, jó részüket a konzervatívok készleteiből kölcsönözte. Gyanúsítsuk egymást - hirdette nyíltan -, de ne adjon senki a gyanúsításra alkalmat. Ezen elv alapján tanácsolta: a nincstelen, aki a terhek közös vállalása esetén se adóznék, ne heveskedjék az adó mellett, mert „sok teljes joggal" gondolhatná róla, hogy nem a haza felvirágzásáért, hanem - a tisztviselők szaporítását remélve - saját alkalmazásáért sóvárog; aki nem kapott közhivatalt, ne rugdalóddzék a kormány ellen, a protestáns ne akarjon a papi