Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

jószágokról rendelkezni; és egyáltalán: tékozló ne kiabáljon reformok után, mert esetleg azt a gyanút vonja magára, hogy a haza felforgatásával magának szándékozik jólétet szerezni. A Pesti Hírlapnak, illetőleg szerkesztőjének pedig többféle választási lehetőséget kínált fel: mivel a nemességnél nem járt sikerrel, „a pórnépnél folytassa terroristicai izgatásait", ám ezt a kormány aligha tűrné büntetlenül; meakulpázva vonja be vitorláit, de akkor kacajt gerjesztene; vegye magára a mártír-szerepet, erre azonban a nemzet nem reagálna; lépjen le a politika mezejéről, és „az eke szarvához álljon" - ez lenne a teljes beismerés. Nem kétséges, hogy Széchenyi a legutóbbit vette volna Kossuthtól legszívesebben. Mert újra meg újra azt dörögte, hogy Kossuth vezérkedni akar, holott minden magyarnak kötelessége közlegénysorba állni, mert a nemzeti átalakulás kormányrúdját maga a fejedelem irányítja; a Hírlap szerkesztője viszont gyors léptekkel viszitaszigálja a nemzetet anarchiába és a teljes enyészetbe, ha a kormány nem lesz kősziklává, a jobbak pedig nem fognak idejében össze „minden politikai éretlenségek s álreformátorok ellen". Széchenyi cikkei özönében sem tudott a korábbiakhoz képest új és meggyőző érveket felsorakoztatni Kossuth és a liberalizmusnak az ő nevével fémjelzett tábora ellen, amelyet igazságtalanul zavarosban halászok, ostobák és éretlen zöldfülűek egyvelegének ábrázolt. Ismételt kirohanásait az ellenzék törzskara közönségesnek, nemtelennek bélyegezte. Álláspontját Deák - egyébként sajnálkozó - véleménye fejezte ki legtalálóbban, aki így vélekedett „a legnagyobb magyar" hírlapi tevékenységéről: „A Jelenkorban megjelent cikkei habzók, indulatosak, feldúlt s önmagával egyenetlen, lázadt kebelre mutatnak, gúny és elérzékenyülés, mesterkélt szerénység és óriási büszkeség, egyszóval minden indulat egymással ellentétben, kitűznek minden szavaiból. És mi ezen haragnak vége? Ha Kossuthot s minden elleneit leverné is, ha megmutatná is: hogy csak ő az, ki a Hont igazán szereti, ha meggyőzne is minden magyart arról, hogy mások hibáztak és csak néki van tapintata, csak ő bírja boldogítani a Hazát - még ezek után közdolgaink csak ott állanának, ahol most állanak, ha rosszabbul nem, mert pártokra szakadva a vélemények személyes harcok által, alig volnának többé egyesíthetők. Az Isten bocsássa meg neki azt, amit cselekszik! de nékem fáj, hogy ily magos, ily fényes individualitás ily nyomorult csekélységekben veszti el magát." Deák Széchenyinek Kossuthellenes cikkeire is értette azt, amit a Wesselényi-ellenes cikksorozatról így summázott: „nem tudja az ember, az író akar-e másokat mystificalni, vagy maga bomlott-é meg elméjében . . ." Az ellenzék Széchenyi ismétlődő kirohanásaiban inkább annak bizonyítékát látta, hogy valójában nem tudja Kossuthot megcáfolni. Pedig ennek érdekében Széchenyi több ponton most is jócskán torzított az igazságon, vagy egymással ellentétes dolgokat követelt, illetőleg kért számon Kossuthtól. Vádolta, hogy mindenáron harcot, sőt kenyértörést