Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

„hóborosb pillanataiban, véletlenül, poétái vénájának fattyúkinövéseként" csúszott ki egykor tollából. A nép jogát és a gazdagok kötelességét emlegeti, meg azt, hogy a vagyonosoknak fejére nőtt a gondolat. De miféle gondolat? - tette fel a kérdést Kossuthnak Széchenyi; egyúttal felszólította őt: mondja már ki nyíltan, hogy „mit szándékol vérünkkel, mit akar belőlünk csinálni, s alkotványunk régi falait democratiává, respublicává, vagy valami eddig sehol sem létezett tökély-ideálra akarja alakítani? " Vagy csak általánosságokat hangoztat? Hiszen - Széchenyinek minduntalan előráncigált, alaptalan vádja ez - Kossuth vagy minden kapcsolat nélküli, vagy a magyar alkotmányba nem illő specialitásokat emel ki, vagy olyakat, „miknek még nem jött el kellő" ideje. Es megint, és ismételten megrótta Kossuthot, hogy nem ad összefüggő tervet a nemzetnek, holott máskor meg - ellentmondva önmagának - éppen kezdeményező-indítványozó jogát vitatta el. Széchenyi „büdös demokratának" tartotta Kossuthot, csupán gúnyból titulálta őt „mélyen számoló" tanítványának, és élesen tiltakozott ellene, hogy bárki az ő műve folytatójának tekintse. A közvéleménnyel mégis mindenáron el akarta hitetni: nem az a fontos, hogy ki arisztokrata vagy demokrata, hanem az, hogy mely formák közt létezik a nemzet, és melyek közt lehet és kell anarchia nélkül mozognia. Teljességgel tagadta, hogy Kossuth és társai hivatottak ennek megállapítására, mert mindent elsietnek. Ezzel pedig vagy káros újításokba viszik a nemzetet, mint a váltótörvény esetében, amelynek következményét Széchenyi csak a pénz drágulásában, „a termesztő és magyar ajkú" szegényedésében-gyengülésében, végső soron abban látta, hogy a magyarság „egy jó darabot olvadt". Vagy pedig azok makacsolják meg magukat az újításokkal szemben, akiktől a reformok függenek. Széchenyi hangoztatta, hogy Kossuthék dögönyözésére máris több megyét a régi mozdulatlanságba merevített „a democratico-gallico-terroristico-féle mixtum anarchiáim"; a gazdagok ostorozásával csak azt érték el, hogy azok se rokonszenveznek velük, akik pedig náluk inkább hajlanak a reformra. Döntő bizonyítékul az adóügyet hozta fel Széchenyi Kossuthék politikájának elhibázottságára. Hivatkozott rá, hogy e kérdést elsőnek ő dobta a köztudatba, de látva, hogy az érdekeltek többsége fázik tőle, nem agitált mellette, hanem az időre bízta megérlelését. A Hírlap azonban az adókérdést „semmit vagy igen keveset fizető korbácsnokai által" vette kezelésbe. Mivel azonban a közteherviselést „a sokat fizetendők nem merték még oly formában életbe léptetni", amely „nemzetátalakulási tekintetben szájuk íze szerint való", Kossuth agitációja visszaütő reakciót keltett; kiderült, hogy ily adagot egyszerre, ily alakban és ily gyógyászoktól nyújtva nem vesz be a törvényhozás. Erre Kossuth háziadóként hozta szőnyegre, és miközben ő: Széchenyi - a liberálisok kérésére - hallgatott, oly lármát csapott körülötte, hogy ezzel a megyék többségében látványos bukását idézte elő.