Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

független arisztokráciának irányt szabni kívánva „a radikálisok" ellen. Az ellenzék vezetői általában helyesen ítéltek tevékenysége indítékairól, de fel-felbukkant köreikben az a szélsőséges és igaztalan hiedelem is, hogy valójában a kormány sugallmazására jár el. A konzervatívok közt viszont számosan éltek a gyanúperrel, hogy csupán taktikázik; célja a kormány és a mágnások becsapása; oly látszatot kíván kelteni, mintha az ellenzék megosztott lenne, holott kéz alatt összejátszik az oppozícióval: azt tervezi, hogy a jövő diétán meglepetésszerűen vele együtt fordul a kormány ellen.' Némelyek - mivel folyton Deákot környékezte - tudni vélték, hogy tervét már fel is fedte az ellenzék előtt, Deák azonban ilyen inkorrekt eljárásra nem volt hajlandó. A konzervatívok egy része nem bízott Széchenyi „megtérésének" őszinteségében a másik viszont szívesen üdvözölte volna saját táborában őt. Maga is tapasztalta, hogy sokféle hiedelmet táplálnak róla, és ez csak fokozta benne az elszigeteltség gyötrő érzetét. Mindenesetre már 1842 telének végén puhatolódzott Bécsben részint a kormány elképzeléseiről, részint arról, hogy miként minősítik ott magatartását. Benyomásait, miután többekkel - így János főherceggel és Bedekovic alkancellárral - tárgyalt, tévesen abban összegezte, hogy a vezetésben sok a jóakarat, hiányzik viszont egy irányadó centrum, a kormánynak pedig - sajnálatos módon - a jövőre vonatkozóan semmi terve sincsen. Márpedig Széchenyi a megtervezett és előkészített rendszert tartotta az első gyakorlati kérdésnek. Idehaza azonban konzervatív ismerősei közül számosan - például báró Kulmer Ferenc - arra buzdították, hogy ajánlja fel Bécsben képességeit, ott bizonyára tárt karokkal fogadják. Széchenyi fokozatosan érlelte magában a hitet, hogy felajánlkozása a kormánynál kedvező visszhangra talál. Még a tavasz folyamán bemutatta a nádornak egy tervezetét az ősiség leépítéséről, majd szeptember végén az országot átfogó pánszláv-hisztéria elhatározó lépést tétetett vele. Előbb báró Gervay József Sebestyén államtanácsosnak, aki Metternich irodafőnöke volt, majd Kübecknek, végül Lajos főhercegnek fedte fel, hogy javaslataival kész a kormány támogatására. Gervay úgy nyilatkozott előtte, hogy a kormány számára nem közömbös Széchenyi megnyerése, Lajos főherceg pedig biztatta, hogy írásban körvonalazza elképzeléseit. Széchenyinek most viszont lelkiismeretfurdalása támadt, hogy helyesen cselekedett-e. Annál is inkább mert politikai terveire József nádor, akinek ismertette őket, csak sokatmondó hallgatással válaszolt. így Lajos főherceg tanácsának csak újabb lökésre tett eleget, amelyet valójában ő maga idézett elő. 1842 októberében végleg fiókba zárta a Garatot, és elhatározta hogy az ellenzéket a legsebezhetőbb - mert védhetetlen - pontján: nemzetiségi politikájában és elveiben támadja meg. Széchenyi joggal érezte, hogy Magyarországon nincs veszedelmesebb dolog, mint a nemzetiségeket „meg-