Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

bolondítani", és arra ösztökélni, hogy ne legyenek szlávok, hiszen akkorsem magyarokká, hanem legfeljebb németekké válnak. Meggyőződése volt, hogy a szlávok egyetlen birodalmat úgysem alkothatnának, mert az nagysága miatt gyengeségében úgyis összeomlana; ugyanakkor a szláv etnikum olyan nagy létszámú, hogy ha az összes magyarországi szláv el is tűnnék az asszimiláció kohójában, a szlávság akkor is hatalmas törzs maradna, amelynek ellensúlyozására a magyarság képtelen volna. Vagyis: ha a hazai szlávok képletesen megsemmisülnének, attól a szlávság még életben marad; de ha a magyarság pusztul el, vele egy nép teljesen kihal. Miklós cár nem akarja a lengyeleket oroszosítani, az ellenzék viszont a hazai szlávok magyarosításán erőlködik. Ezzel és határt nem ismerő társadalmi reformterveivel a magyar nemzet ellen haragít szlovákot, szerbet és horvátot egyaránt. Hiszen Horvátországban már szinte mindeki Magyarország ellen van: az egyház — a borsodi javaslat hatására - javai elkobzásától és a protestánsok beözönlésétől, a magyarul nem tudó papság hivatala veszítésétől fél; a paraszt viszont attól tart, hogy adója a kétszeresére emelkedik, fiát pedig ezentúl Bélának kell hívnia Gyurica helyett. A kossuthi tábor Széchenyi szerint — mindezzel nem törődik: a magyarosítás erőszakolásával minden más népet felingerel, ugyanakkor lábbal tapodja a horvátok vörös sipkáit, fantaszta módon oroszországi összeesküvésről lármázik, amit — ha igaz volna is — úgysem hozhatna rendbe „néhány tentás seggű táblabíró kiabálása". Széchenyi őszinte meggyőződése, hogy mind az emberiesség, mind a politikai okosság és tapintat más nemzetiségi politikát követel, mint amilyent „a terrorista iskola" folytat. De Széchenyi egyébként is szimpatizált a szlávokkal, mégpedig különös okból: saját bevallása szerint a napóleoni háborúk idején megtanulta őket „mint hűséges alattvalókat" tisztelni. E nézeteivel összhangban mondta el 1842. november 27-én az Akadémia ülésszakán mindenki számára váratlan tartalmú elnöki megnyitó beszédét. Széchenyi a nyelv fejlesztését minden nemzet legfontosabb ügyei egyikének minősítette, és sajnálkozott azon, hogy a magyar nemzet, mivel nyelvét még mindig igen nagy veszély fenyegeti, alig észrevehetően halad előre. Mindjárt leszögezte azonban, hogy a nyelv terjesztése, mivel „a szólás még korántsem érzés", önmagában nem menti meg a nemzetet. Hangoztatta, hogy nézetei, meggyőződése szerint, „igen távol esnek a mai népszerű eszméktől, mert sem a tömegnek nem hízelegnek, sem túlságokra fel nem hívnak", és azt állította, hogy egymaga, elszigetelten kárhoztatja azt az utat, amelyen „felette keveset kivéve" a legtöbben, „sőt hazánk némi legkitűnőbb capacitásai" is buzgólkodnak a magyar nemzet biztosításán és feldicsőítésén. Ostorozta ugyan a nemzet iránt közömböseket, ugyanakkor azokat, akik a magyarság terjesztése mellett túlbuzgón lépnek fel, egyenesen a hon közeli gyilkosainak nyilvánította. Mert szerinte nyelvet és nemzetiséget terjeszteni kell ugyan, hogy a magyarság fel ne