Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)

IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel

Vagy pedig - megint csak azzal a feltétellel, hogy „ha más hatalom nem keveredik bele" — az arisztokrácia falanxszá merevedik hüvelyknyit sem mozdul el „a régi feudum mezejéről", egyetlen mozdulatlan tömeggé forrva visszaveri a támadókat, és ezzel „legalább az anarchiától vagy idegen hatalom beavatkozásától" menti meg a hazát. • Széchenyi nem hajlandó egy bárkában evezni e „nemzetrontókkal", és nem tűrheti tétlenül, hogy „bárki is packáztasson" az arisztokráciával, amelynek ő is tagja. A „terroristák" szarvának letörését sürgeti, mert bármely pillanatban lángot vethet a forradalmi gyúanyag, ha a szenvedély és gyűlölet magvának, amelyet a terrorista párt - élén Kossuthtal - vetett el és öntöz naponta, „tüsténti kiirtására" vagy legalább ellensúlyozására a nemzet nem talál módot. Ha pedig a virrasztás, amelyre Kossuth szólította a nemzetet, a forró vér zabolátlan, mindenkit elidegenítő csapóngása, akkor - már a Garat elején levonta Széchenyi e következtetést - inkább aludjunk! A Garat mondanivalója semmiben nem különbözik attól, amit Széchenyi már A Kelet népében fejtegetett, sőt miután a Pesti Hírlap „modora" közben visszafogottabbá vált, a felrázás szándéka és a tényleges problémák megoldási módjának boncolgatása egyensúlyba kerültek benne, még annál is kevésbé megalapozott. A Garat lényege is az, hogy Kossuth és elvbarátai katasztrófába hajszolják a nemzetet, mert vagy forradalmat - illetőleg anarchiát - idéznek fel, vagy minden reform makacs ellenzésére riasztják a kormányt és a főnemességet egyaránt, márpedig bármelyik eset áll is elő, a következmény idegen hatalomnak a nemzetre végzetes beavatkozása lehet. Mindössze a kormány jó szándékának ecsetelése kap a Garatban nagyobb teret, és - a közben lezajlott események hatására - a Hírlap által állítólag felingereltek lajstroma bővül ki benne. Széchenyi érezte, hogy A Kelet népében már részletezett taktika-koncepcióját nem tudta gondolatilag továbbfejleszteni. Talán ez is szerepet játszott abban, hogy 1842 szeptemberében hirtelen lemondott a Garat publikálásáról. De nem ez volt a legnyomósabb döntésének indítékai között. Ez idő tájt futott szét az országban a szerbiai uralkodóváltás híre, amely ijesztővé nagyította a pánszlávizmus mumusát, a megyékben pedig ideges, át nem gondolt, szlávellenes végzések ösztönzőjéül szolgált. Széchenyi úgy érezte: itt az ideje, hogy kezdeményezés történjék a kormány és az ország mérsékelt elemeinek együttműködésére, de itt az alkalom arra is, hogy az ellenzékre a legérzékenyebb, mert legnehezebben védhető ponton mérjen csapást. A politikus közvélemény különféleképp vélekedett Széchenyi Kossuthellenességéről, a nemesi liberálisok ellen űzött agitációjáról. Sokan pusztán népszerűség-hajhászásban látták magatartása rugóit. Mások elhitték, hogy csak az elhamarkodástól akarja a nemzetet visszatartani, abban a meggyőződésben, hogy lármával semmi jó sem érhető el, ezért lép fel a