Varga János: Helyét kereső Magyarország. Politikai eszmék és koncepciók az 1840-es évek elején (Budapest, 1982)
IV. A Habsburg-birodalom magyar szemmel
sőt elhatározóan akarnak beleszólni a régi Magyarország lebontásába és az új felépítésébe. Törekvésük merőben keresztezte Széchenyi koncepcióját. Őszintén hitte, hogy az ilyen ellenzék működése mind az országra, mind az arisztokráciára ártalmas, mert túlhajtja a reformokat, ezáltal pedig vagy visszariaszt kormányt és arisztokráciát minden reform igenlésétől, vagy ha sikerül kormányon és főnemességen erőt vennie - az országot szétzüllesztő és a nagybirtokosságot legalábbis politikailag semmivé tevő változtatásokat foganatosít. Bár kétkedéstől gyötörtén és meg-megújuló vívódások közepette, ám mégiscsak a kormány jó szándéka, sőt reformkészsége jelének magyarázta, hogy az a törvényességhez tért vissza. Mivel pedig a központi hatalmat a fő dolgokban alkotmányosnak ítélte, abban az ellenzékben látta az aktuális és nagyobb veszedelmet, amely szerinte elkapatva a mértéket nem ismerő újítás lázától, előbb-utóbb vagy kompromittál és ezzel lehetetlenít minden reformot, vagy átnyargal azon a határon, amelyen túl már kárt okoz minden változtatás. Felfogása szerint tehát bármely reform előfeltétele az új ellenzék tevékenységének és hatásának abba a mederbe szorítása, amelyből „a józan államelmélet", egyszersmind Széchenyi oppozíció-fogalmának értelmében tilos kilépnie. Ezért tartotta Széchenyi elsőrendű feladatának a harcot, illetőleg annak a harcnak folytatását a liberális nemesi ellenzékkel szemben, amelyet A Kelet népével indított: saját állítása szerint nem azért, hogy legyőzze és szétzúzza, hanem oly céllal, hogy „megjavítsa", azaz önnön rendeltetésének helyes értelmezésére bírja. Ebben az igyekezetben Széchenyi minden lehető vádat összehordott a nemesi oppozíció ellen: felnagyította és már a jelenben fenyegetőnek hirdette a veszedelmet, amelyet hite szerint az ellenzék Magyarországra és jövőjére jelent. Kettős reményt fűzött e tudatos taktikához: egyrészt a kossuthi liberalizmus követőinek megrémítését és eltántorítását, még mielőtt e liberalizmus tényleges vésszé növekednék; másrészt a kormány meggyőzését arról, hogy ő maga nem alakoskodik, hanem őszintén fordított hátat az ellenzékiségnek, és benne az ésszerű reformokra kész hatalom megbízható szövetséget talál. Tervei legfőbb akadályának, az ellenzék rossz szellemének változatlanul Kossuthot tartotta. A Wesselényi-tanítványnak tekintett Kossuth iránt érzett, már-már gyűlölködő ellenszenve mindenekelőtt azokban a nézetkülönbségekben gyökerezett, amelyek hajdanán szembefordították őt Wesselényivel. Nem vitatta Kossuth ügyvédi talentumát, sőt már-már arra a nézetre hajlott, hogy Kossuthban a magyar nép prókátori zsenije nyilatkozik meg. Felséges, ám a gépbe nem illő keréknek tartotta őt, és nem tudott szabadulni a rögeszmétől, hogy Kossuthban a bomlasztás elve öltött testet, hiszen annak ellenére, hogy Magyarországon nincs valamire való középosztály, a paraszt pedig annyira alant áll, minden kérdésbe tömérdek demokratikus elemet visz, ezáltal egyszer hízeleg a népnek és uszít a mágnások ellen. Széchenyi mindenekelőtt Kossuth hitelét akarta a
